Koroknai Ákos: A Ganz Műszer Művek története (Budapest, 1975)
I. A villamos mérőműszergyártás kezdetei Magyarországon a dualizmus korában
A MUNKÁSSÁG HELYZETE A termelés és nyereségemelkedés növekvő tendenciája mellett vessünk néhány pillantást azoknak a munkásembereknek élet- és munkakörülményeire, akik a szép eredményeket elérték. Az 1870-es évek végén az átlagos munkásbérek heti 60 órás munkaidő mellett évente 418 Ft-ot, a technikusoké 576 Ft-ot tett ki és Bláthy is csak évi 900 Ft-ot keresett. Ugyanakkor, a Népszava szerint, a megélhetési költségek 800-1000 Ft körül mozogtak. A Ganz gyárban pedig a munkakörülmények kedvezőbbek voltak, mint a hasonló budapesti üzemekben, ami részben abból fakadt, hogy a vállalat igazgatója, Mechwart András, maga is lakatosként kezdte pályáját. Valamiféle patriarkális hangulat uralkodott. 1896-ban a vállalat 22 munkásházában 445 lakást tartottak nyilván. Az egyes gyárrészlcgekben volt fürdő és olykor étkező. A munkaképteleneket és özvegyeket segélyezték. A budapesti vállalatoknál működő 3 betegsegélyző pénztár közül az egyik a Ganzban működött. A munkások 1894-ben a vállalat 50 éves jubileuma alkalmából 3 havi fizetést kaptak jutalmul. Miután azonban a Hitelbank vette át a Ganz gyár irányítását, a kedvező viszonyok megszűntek. Az elesettek segélyezésével felhagytak, a munkások 10%-át 1901-ben elbocsátották. Az elégedetlenség első jeleiként megkezdődtek a bérmozgalmak. Az első sztrájkot 1905. május 31-július 1 között a fémöntőmunkások kezdeményezték, majd az 1912. évi nagy sztrájkhullám következett. A Ganz gyárban szigorú gyári rendszabályok uralkodtak. A feltétlen engedelmességet és a tiszteletet megkövetelték. Ha valaki engedély nélkül távozott munkahelyéről, félnapi bérét elvesztette. Még osztott munkaidő volt 1907-ben is. A munka 6.30-12 óráig, illetve 13.30-18 óráig tartott. A bérkifizetésre szombatonként került sor, de előtte mindenkinek rendbe kellett tennie a szerszámokat és gépeket. A munkás panaszra művezetőjéhez vagy műhelyfőnökéhez mehetett, de egyszerre legfeljebb csak 2 fő jelenhetett meg. Ezzel igyekezett a gyárvezetés a forradalmi megmozdulásoknak elejét venni. Tilos volt az egyletek alapítása, gyűlések tartása. A nagy sztrájk 1912. május 2-án robbant ki. Ebben a szervezett munkások jelentős szerepet vállaltak. A szakszervezeti vezetők tiltakoztak az 1911-ben bevezetett bércsökkentő Taylor-rendszer ellen, követelték a büntetéspénzek eltörlését. A gyárvezetés több szakszervezeti vezetőt elbocsátott, mert az új mérőműszergyártó műhely üzembehelyezésénél bele kívánt szólni az akkordbérek megállapításába, az új munkások felvételébe. A gyárvezetés ugyan kimutatta, hogy a heti bérek az elmúlt 3 évben 8,80 K-ról 10,10 K-ra emelkedtek, érvelése mégsem volt helytálló. A többletkeresetet a Taylor-rendszerben lényegesen több munkával érhették csak el. A munkások követelésének elutasításával 200 fő beszüntette a munkát. Leállt az esztergályos műhely, másnap nem vették fel a munkát a fúró-, gyalu- és marógépeken dolgozók sem. A legszervezettebb munkások leállásával veszélybe került a termelés. Nélkülük elképzelhetetlen volt a munka folytatása. A gyárvezetés munkásságot megosztó törekvései kudarcot vallottak. Május 4-én emiatt valamennyi munkást elbocsájtották. A Hitelbank azonban a profit biztosítása végett engedményeket javasolt. Az új akkordbérben végül is megegyeztek a felek és a termelés május 9-én megindult.
