Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)
A műfajok születésétől a műfajok felbomlásáig - A festészettől örökölt műfajok - A portré
get biztosítanak a felvételhez. Esténként a kíváncsiak tömege keresi fel a Nadar-műtermet. A barátok, pályatársak — Niépce de Saint-Victor, a grafikus Gustave Dóré — is eljönnek, hogy — modellként — részt vegyenek a kísérletekben.20 1861. február 4-én beadványban kéri, hogy papírra vetett gondolatait, amelyek a gyakorlat során elméletté álltak össze, szabadalomként jegyezzék be és védjék.2°a Még mielőtt válasz érkezne, maga lát hozzá, hogy gondolatai helyes vagy helytelen voltát a valóságban mérje le. A Párizs alatt húzódó katakombákba ereszkedik és e különös. elrettentő világról felvételsorozatban számol be.21 Nadar — a portréfényképezés első művészi tehetségű képviselője213 — műtermében22 a kor vezető művészegyéniségei adtak találkozót egymásnak. Minden és mindenki körülötte forgott 1886-ig, amikor az öregedő művész végképp felhagy a fényképezéssel, fiára, Paulra örökítve a műtermet és a kiterjedt klientúrát. Képeivel — az 1860-as években — csak az angol Julia Margaret Cameron (1815—1879) fotói állták a versenyt. Julia Margaret Cameron a sors kegyes szeszélye folytán került kapcsolatba a fényképezéssel.23 Képei — technikai szempontból24 — sok kívánnivalót hagytak maguk után26, de művészi szemlélete jócskán a kor átlag fényképezője fölé emelte. Nadarhoz hasonlóan ő sem volt hajlandó beletörődni a portréfotográfia elgépiesedett, gúzsba merevített ábrázolási formájának egyeduralmába. Kereste azokat az eszközöket és formai megoldásokat, amelyekkel mind tökéletesebben érvényre tudta juttatni modelljei egyéniségét. Éveken át dolgozott— a túlzó és kíméletlen bírálatok ellenére — szakadatlanul mindaddig, amíg kialakította és elismertette stílusát, eredményeit. A kor szellemi életének kiemelkedő alakjai26 ültek modellt e kísérlet során. Műtermében — pályafutása tizenkét esztendeje alatt — a fényképezés valósággal ünnepi — de igen fárasztó, testet-lelket igénybe vevő — szertartás-számba ment. Nem csoda, ha a költő, Alfred Tennyson, Cameron szomszédja és modellje, barátját, Henry Longfellow-t, a Hiawatha íróját e szavakkal bocsátotta útjára, midőn az modellt ülni indult: „Tegyen mindent úgy, ahogy ő parancsolja magának. Hamarosan betérek hozzá, hogy megnézzem, mi maradt magából." Cameron nyíltan szembehelyezkedett a kor portréfényképészetének elfogadott normáival. A hivatásos fényképészek— hacsak tehették — a házak padlásán alakították ki műtermüket és üvegből húzattak tetőt a fejük fölé. A műterembe minden oldalról beáradó fény kétségtelenül jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a felvételek megvilágítási ideje csökkenjen. A munkaidő ezáltal meghosszabbodott, több felvétel készült, nőtt a haszon. A képek minősége viszont kárát látta ennek a „nagyüzemi" termelésnek és az irányíthatatlan, ellenőrizhetetlen fényviszonyoknak. Valamennyi, hasonló körülmények között készült fotó tónustalan, árnyalatokat nélkülöző alkotás. Cameron — ezzel szemben, kortársaival ellentétben — elsőként használta fel a fényt modellje jellemzésére. Műtermét idővel úgy alakította, hogy irányítani, „adagolni" tudta a fényt, kiemelve az előnyös vonásokat (arcéleket, szemet, orrot), árnyékban hagyva az előnyteleneket. Bátran élt például az életlenséggel is, ha célja ezt kívánta, holott az életlenséget tiltotta a korabeli szakirodalom, amely a 85