Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)
A műfajok születésétől a műfajok felbomlásáig - Csendélet
vumok, a drapériák, drága kelmék, a szövetek, az arany- és ezüst étkészletek, tálak és kancsók és maradtak maguk az evésre-ivásra szánt produktumok, az egyszerű étkezési tárgyak. Aligha létezik takarékosabb, puritánabb kompozíció, mint az első csendélet, amely egyszersmind az első fotó, Joseph Nicéphore Niépce Terített asztala9, Louis Ducos du Hauron színes Csendélete (1878)10 vagy Henri Le Secq Fantázia (1855) című képe.11 E két utóbbi meglepő hasonlóságot mutat: egy híján mindkettő ugyanazokat az elemeket használja fel (gyümölcs, borral töltött pohár, borosüveg), de ez az egy (Le Secq képén a levesestál) elegendő ahhoz, hogy a fotó kompozícióját megváltoztassa. A negyedik, illetve ötödik témacsoport a vadász- illetve halásztrófeákat ábrázoló alkotások kategóriája. Érthető, hogy mi vonzotta a XIX. század művészfotográfusát e témákban. A kis és nagyobb vadak bundája12, a madarak színekben és árnyalatokban gazdag tollazata13, a halak csillogó pikkelye14 megannyi megoldásra váró és ábrázolásra méltó probléma volt számukra. A kompozíciók középpontjában a zsákmány állott, amelyet a fényképező oly módon helyezett el, hogy az a tekintetet azonnal és kizárólagosan vonzotta. E fényképek nem a gyomornedvekre apelláltak, mint az étel- és italcsendéletek. Nemesebb szándék motiválta alkotóikat. Külön kategóriát alkottak a közvetlen környezetben észlelt és megörökített tárgyakat ábrázoló csendéletek. A fotográfus, ahogy körültekint, felfedezi mindennapi életének egyszerűségükben is megkapó tárgyait: a festett üvegeket, mintás poharakat15, porcelán tégelyeket, virágcserepeket, ónkancsókat vagy egy nemezkalapot16, csipke főkötőket17, a hordót, köcsögöt, kosarat és baltát.18 Szemben ezzel, ritkaságok vagy furcsaságok gyűjteménye elnevezéssel illették azt a csendélettípust, amely a legkülönfélébb tárgyakat vonultatta fel a képen és hozta összefüggésbe őket azon a címen, hogy nem hétköznapi tárgyak, hanem különlegességek.19 Polcokon rendben sorakozó, egymástól eltérő formájú és nagyságú kövületek, csigák, kagylók szolgáltatják például Daguerre Kövületek című képének témáját.20 A XIX. század folyamán fokozatosan bővül a csendéletfotók tárgyköre. A kategóriák kitágulnak, lassan oldódnak. A fényképezőt mindinkább saját valóságszemlélete irányítja munkájában, mind kevésbé a festészettől örökölt témák és a piktúra normái. A fényképező felfedezi, hogy a tárgyaknak arculata, karaktere van és igyekszik azt mind hívebben visszaadni. Eszközének lehetőségei, sajátossága feljogosítja erre, sőt kötelezővé teszi számára. A természetből, a valóságból „ellesett" témák vezetik rá a fotográfust arra a felismerésre, hogy — ellentétben a festészet elveivel — nincsenek „méltatlan" témák, tárgyak. E szemléletbeli változás meghatározza a XIX. századi csendéletfotográfia további alakulását. A fényképező a haladásban bízó, a fejlődést lehetségesnek tartó, sőt óhajtó „boldog" polgároknak alkot. Maga is, mint közönsége, elégedett a megörökítendő valóságban tapasztaltakkal, a tárgyak világában a „szépet", a „nemeset" keresi és dolgozza fel. Érdeklődése szinte magától értetődően, természetes közvetlenséggel fordul a tudomány, a művészetek világa felé. Közönsége művészetpártoló és kedveli, ha művészetszeretetét méltányolják és kifejezően megörökítik. A csendéleteken a virágokat, 162
