Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

Bevezetés

A fenti szempontokhoz igazodásnak számos következménye van. Az egyik az, hogy nem volt mellőzhető a népszerűsítő, olvasmányos stílus, de ezt ötvözni szándékoztam az igényesebb olvasóközönség kiszámítható elvárásaival. A könyv tehát többfunkciós mű. Tankönyv is és szakkönyv is, amely ugyanakkor egyes részleteiben népszerűsít, de sok részletében szándékozik szólni tudományos szempontok szerint. Ezek a szempontok csak hosszabb idő után, a magyar technikatörténeti szakirodalom jelentős bővülését követően lesznek majd szétválaszthatok. Másrészt a technikatörténetnek és a hozzá kapcsolódó tudománytörténetnek csupán az általános, nagy vonalakban történő bemutatásáról van szó, ráadásul az átfogott időszak is hosszú - egy évezred. Erre gondolva nyilvánvaló, hogy egy erősen korlátozott, szűkre szabott terjedelemben a technika egyetlen részterületének a fejlődését sem lehetett teljes mélységében áttekinteni. A technika részterületei az évszázadok során annyira szerteágazódtak, annyira elváltak, hogy csaknem el is idegenedtek egymástól. Ez a mostani könyv egy szerény kísérlet arra is, hogy a technika „szétesett darabjai" összekötő szálakat találjanak, hogy meginduljon valamiféle „rokoni közeledés". A válogatás kényszerének a súlya alatt egy-egy korszakból - a talán még megengedhető mértékű szubjektivitástól sem mentesen - azt kellett kiemelni, ami „ott", az „akkori Magyarországon" a technikai kultúra és a fejlődés homlokterében állt. Es ezekre bőven kínálkozott lehetőség! A „súlyozáshoz" a szerkezetével támpontokat adott jó néhány hazai és külföldi technikatörténeti munka. Lehetetlen lett volna minden részterületre egyforma „mélységben" tekintettel lenni.

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy egy ország vagy övezet technikai kultúráját többé-kevésbé pontosan át lehet tekinteni az alábbi területek vizsgálatával:- energetikai helyzet (ezzel összefüggésben meghatározóak a gépi technikán belül értelmezett erőgépek);- természeti kincsek kiaknázása;- építkezések;- élelmiszer-termelés, -feldolgozás, ruházati ipar;- közlekedés;- hírközlés, kommunikáció;- vegyipar, környezetgazdálkodás.

(A technikát itt abban az értelemben használjuk, hogy az az ember harmadik környezeti része, a természeti környezeti rész és a társadalmi környezeti rész mellett.)

Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a fentiek a XX. századra nézve bizonyos kiegészítéseket igényelnek, hiszen ezeket az éveket olyan szakterületek is jellemzik, mint például: az elektronizáció, a számítástechnika, az automatizáció, az atomtechnika, az űrkutatás (asztronautika), a biotechnológia stb. A technikának ezek a részterületei már vitathatatlanul közvetlen összefüggésbe hozhatók a tudománnyal, míg a középkor technikai kultúrája inkább az empíriára támaszkodott. Ezért a „technikai kultúra" mint fogalom végighúzódhat a teljes évezreden, a „mérnöki tudomány" megjelölés azonban jobbára csak az újkortól érvényes, bizonyos tekintetben esetleg a késői középkortól.

6