Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

Bevezetés

Mokkái László a reneszánsz kor mérnökéről a következőket írta: „Először is vegyük tudomásul, hogy a kor kezdetén (a XIV. század közepétől - az idézet kiemelője) a tudós nem tudós, hanem filozófus, és a mérnök nem tudós, hanem mesterember. Hogyan lesz a mérnökből tudós, mert hiszen ma a mérnököt tudósnak (tudománnyal is foglalkozó szakembernek - az idézet kiemelője) tekintjük, a műszaki tudományok tudósának, a tudomány alkalmazójának? Ahhoz, hogy alkalmazni lehessen egy tudományt, ahhoz a tudománynak is változnia kell, valamilyen módon »tudóssá kell válnia« a filozófusnak, hogy a mérnökből is tudós lehessen." (Makkai 1986. 105.) Ez már az újkori mérnökfelfogásnak felel meg.

A sok tekintetben még ma is kiváló támpontokat adó Révai Nagy Lexikona szerint a mérnök olyan szakember, aki a technikai tudományok továbbfejlesztésével (tudományos igényességű továbbfejlesztésével), valamint alkotó alkalmazásával foglalkozik, és erre képesítést szerzett. A XVIII—XIX., de még inkább a XX. századra teljesedik ki igazán és vitathatatlanul az, hogy a mérnök tudós, azaz tudománnyal is (és természetesen praktikummal is) foglalkozó szakember. A korábbi századokban is létezett ugyan a tudományos felkészültségű mérnök mint viszonylag ritka, egyedi és „elszórt" „jelenség", az alapvető és meghatározó mégis a gyakorlatiasság volt. Mára más helyzet alakult ki. Nézzük például az egyik legjellemzőbb mérnöki szakterületet, a technológiát. Prohászka János szavaival „ma a technológus kizárólagosan a természettudományos ismeretekkel állig fölfegyverkezve boldogul". (Hajduska 1975. 254.) Ez már a tudományos felkészültségű mérnökök tömeges jelenlétének korszaka. Vajon ilyen körülmények között miként alakul a praktikum szerepe?

A gyakorlatiasabb irányultságból építkező technikai kultúra és a késő középkori-újkori mérnöki tudomány között nincs éles határvonal. Ahogyan a tudomány elemei is felbukkantak a régebbi technikában, ugyanúgy a XIX-XX. századi tudományos technika sem zárkózhat el a gyakorlattól. E tekintetben történelmileg csak „súlyponteltolódásokról" lehet szó. Irányadó a régi latin páros közmondás:

Praxis sine theoria, est currus sine via (A gyakorlat elmélet nélkül: szekér út nélkül);

Theoria sine praxi, est currus sine axi (Az elmélet gyakorlat nélkül: szekér tengely nélkül).

Hátravan még egy rövid elmélkedés arról, hogy a technikai kultúra, a mérnöki tudomány egész kérdésköre történetiségében számot tarthat-e egyáltalán históriai jelentőségre. Vajon mennyiben érdekes a technikai kultúra, a mérnöki tudomány története a történettudomány (az emberiség története) számára? A magyar történettudósok egyike, Hajnal István erről a következőképpen gondolkodott: „Bármit is mondjunk, a mi modern felsőbbségérzetünket a múlt kultúrákkal szemben elsősorban a technika csodás fejlődésének köszönhetjük. Ez a fejlődés biztos és kézzelfogható, a többin lehet vitatkozni." (Hajnal, / 963. 9.) Pattantyús A. Géza mérnökprofesszor pedig hasonló meggondolásból azt fejtegette egyik könyvében, hogy „Az emberi kultúra továbbfejlődésének lehetőségeit a technikai fejlődés teremtette meg", hiszen a szellemi haladáshoz nélkülözhetet7