Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)
II. fejezet. Technikai kultúra hazánkban az Anjou-kortól Mohácsig
kott területeken haladt át. A só fő felhasználási területe tehát a középkorban is az élelmiszerek kezelése, tartósítása, konzerválása volt. Az élelmiszer-tartósítás technikája és anyaga, a só már átvezet az Anjou-kori bányászat - közvetlenül a sóbányászat - kérdéskörébe. Már őseink bejövetele előtt volt hagyománya a sóbányászatnak a Kárpátmedencében. A rómaiak Torda város környékén bányásztak sót, és Anonymustól tudjuk, hogy a honfoglalás idején is folytatták ezt a tevékenységet Erdélyben. (Gergely 1986. 133.) A XIII. században egyik fontos kiviteli cikke volt az országnak a só. A sóbányák körüli települések gyakran királyi privilégiumokat élveztek. Károly Róbert 1310-ben Désaknának, 1329-ben pedig Visknek, Técsőnek, Husztnak és Hosszúmezőnek (máramarosi helységeknek) adott kiváltságokat. Kitermelés során a sót vasszerszámokkal vágták (innen van a sóvágó elnevezés) szabályos tömbökre. A középkori bányákban a világítás a kamara által biztosított faggyúval történt, amelyből a lent tartózkodástól függően egy körülbelül ökölnyi darabot leszálláskor kapott meg a bányász. Tűzveszélyes volt ugyan, de egyéb módon akkoriban nem tudtak világítani sem a sóbányákban, sem pedig az ércbányákban. Az Árpád-kori hagyományokig visszanyúló magyar ércbányászat az Anjouk korától közel két évszázadon át igazi virágkorát élte. Ezen belül volt olyan időszak, amikor Magyarország színaranyból a „világtermelésnek" közel 40%-át, ezüstből pedig mintegy 30%-át adta. „Szó szerint" is igaz az, amit egyes tudósok a XIV. századi Magyarország némely évtizedéről átvitt értelemben mondanak: aurea aetas (aurea étász), azaz igazi aranykor volt. Az adatok értékelésekor természetesen mérlegelni kell, hogy ez még a prekolumbiánusi időszak, így Amerikából még nem indultak meg a nemesfémszállítmányok Európa felé. Az „Egy ezredév" című könyv írói erről így vélekednek: „Nemcsak a föld felszíne ontotta kincseit, hanem a belseje is. Már a XII. században írnak az ezüstös aranybányákról, meg az erdélyi sóról. A bányászat szakemberei hazánkban elsősorban németek voltak. Arannyal, ezüsttel, amíg az afrikai és amerikai bányák termékei nem kezdtek beözönleni, hazánk látta el az európai szükséglet jelentős részét." (Egy ezredév. 58.) Különösen az aranybányászat fejlődéséhez voltak kedvezőek a feltételek. Antik közgazdasági és technikai hagyományokat felújítva az olasz városok és Franciaország már a XIII. században hozzáfogtak az aranypénzek veretéséhez, és ez némi késedelemmel Magyarországon is éreztette a hatását. A hazai természeti környezet nem volt ehhez alkalmatlan. A XIV. században Magyarországon voltak Európa leggazdagabb aranybányái. (Csehországon kívül a leggazdagabb európai ezüstbányák is a határainkon belülre estek.) Mai ipari műemlékeink sorában ott találjuk a telkibányai (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) aranybányát, amely az Anjou-korban „Telukbánya" néven volt ismert (14. I<ép). Az arany mellett ezüstöt is bányásztak itt. Bár igazi fénykorát a telkibányai bányaművelés a Zsigmond-korban érte el, Károly Róbert uralkodása alatt már bányavidékként volt híres a környék. Viszonylag épen megmaradt a Teréz-táró, ahol ipartörténeti gyűjtemény mutatja be a középkori szerszámokat és az úgynevezett vésős aranybányászat nyomait. (Kiss, Kiszely, Vajda 1981. 28.) 49
