Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)
VI. fejezet. Tudományos technika Magyarországon a dualizmus korától
bői. Az érckészletek elszegényedtek, az ott alkalmazott bányászati technikán is túllépett az idő. Ez olyannyira kedvezőtlenül befolyásolta az oktatást, hogy egyre sűrűbben merült fel az intézmény székhelyének megváltoztatása. (Az igazság azonban az, hogy a Selmecbánya környéki külső gyakorlatok megszervezésének a nehézségei mellett sokan a vizsgarendszert is nagyon elavultnak tartották. Ennek már nyilvánvalóan jórészt szubjektív okai voltak.) A főiskola székhelyének megváltoztatása, csakúgy, mint a bányászati és erdészeti oktatás szétválasztásának a kérdése országosan is rengeteg vitát és ellenérzést szült. 1918 nyarán a selmeci főiskolások már ilyen radikálisan fogalmaztak: „... Selmecbánya, mint főiskolai székhely, a múlté." (Ladányi 1969. 127.) A háborúval (és következményeivel) is összefüggően sebtében meghozott intézkedések nehéz helyzetet teremtettek az oktatás számára. 1919 elején már a vizsgák letételét is külön rendelettel kellett biztosítani. Intézkedni kellett arról, hogy „... a bányászati és erdészeti főiskola erdőmérnöki szakosztályának mindazon hallgatói, akiknek hátralékos vizsgái vannak, addig is, amíg az ideiglenesen Sopronba helyezett főiskolán az előadások megkezdhetők lesznek, hátralékos vizsgáikat a főiskola tanítószemélyzete, illetőleg akadályoztatása esetén a földmívelésügyi népbiztosság erdészeti főosztályainál alkalmazott szakemberek előtt Budapesten folyó évi április hó 10-től kezdődőleg letehessék". (54. 333/1919. I. A. szám.) A rendeletet a Földmívelésügyi Népbiztosság adta ki 1919. április 8-i dátummal. A két világháború között az immár főiskolai rangban működött selmeci intézmény előbb a budapesti műegyetemnek lett integráns része, majd a II. világháború után Miskolcra vezetett az útja. Ez alól azonban kivétel volt az erdőmérnöki fakultás, ez ugyanis nem költözött Miskolcra, hanem maradt Sopronban és később önálló egyetem lett. Egyetemi rangot kaptak a Miskolcra költözött részlegek is. Nehézipari Műszaki Egyetem néven Miskolcon az új oktatási intézmény magában foglalta a Gépészmérnöki Kart, a Bányamérnöki Kart és a Kohómérnöki Kart. „A legtöbb változás a műszaki felsőoktatás intézményrendszerében történt. Megkezdte működését Miskolcon az NME, a Nehézipari Műszaki Egyetem... (a III—IV. éves bányász- és 1952-ig a kohászhallgatók képzése azonban továbbra is Sopronban folyt)..." - írta Ladányi Andor „Felsőoktatási Politika 1949-1958" című könyvében. (Ladányi 1986. 33.) Egyéb változások is érték (vagy éppen megrázkódtatták) a hazai technikai felsőoktatást 1945 után. Ideiglenesen Szegeden, majd 1952-től Szolnokon megkezdte működését a Közlekedési Műszaki Egyetem is. Viták folytak külön gépgyártómérnöki, könnyűipari, építőipari, bányászati egyetemek felállításáról is. A budapesti műegyetem mérnöki és építészmérnöki szakterületeire alapozva létrehozták az Építőipari Műszaki Egyetemet. Ezeknek az utóbbi elképzeléseknek egy része meg sem valósult, mert eleve irreálisnak bizonyult (például külön bányászati egyetem Tatabányán), más részük megvalósult ugyan, de eredeti formájában vagy eredeti helyén nem állta ki az idők próbáját. A Gazdasági és Műszaki Akadémia '50-es években történt létrehozása is az eltúlzott és elhamarkodott mennyiségi fejlesztések sorába tartozott. Sem az oktatás tárgyi 257
