Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)
IV. fejezet. Műszaki fejlődés a XVIII. századi Magyarországon
Ezeknek a munkáknak a hatékonysága azonban a középkori Magyarországon csak csekély mértékű volt, ha összehasonlítjuk a XVIII., XIX. századi vízrendezéssel. Ez utóbbi két századot tekintve írta Schmidt Elek a következőket. Magyarországon a mentesített ártér „nagyobb, mint egész Hollandia művelhető területe... Hollandiában inkább találunk a mi viszonyainkhoz hasonló csatornázást, ahol a vízlevezetés szintén csak mesterséges emeléssel, zsilipeken keresztül történhetik. Az emelést Hollandiában a szélmalmok könnyen elvégzik. Nálunk azonban az állandó szelek hiánya miatt a szélmalom használhatatlan..." (Schmidt 1929. 5., 14.) (A hollandiai szárazföld nagy részét a tengertől hódították el!) A XVIII. század első felében elvégzett felmérések, vízrajzi térképezések adták meg az alapot a későbbi, nagyobb szabású vízépítészeti munkákhoz. A vízimunkálatokban különösen nagy szerepet játszó két királyi biztos Orczy Lőrinc és Károlyi Antal volt. A kunság és Orczy közös erőfeszítésével épült meg 1 754-ben a folyó menti gátak egyik legelső, igazán jelentős példánya, a Mirhó-gát. Az első Mirhó-gát csak néhány évig volt képes ellenállni a víz nyomásának. (A mirhó szó jelentése: lapos, vizenyős hely.) 1760-ban Kisújszállás, Karcag, Kenderes, Kunhegyes „kölcsönös szövetséget" alakított az újjáépítésre. A megújított gát 1761 tavaszára készült el, és a 490 öl hosszúságú létesítmény kilenc esztendeig hatékonyan védte a Nagykunság-vidék földjét a tiszai árvíztől. (Szabó 1973. 153.) 1770 őszén egy nagy tiszai árvíz áttörte a gátat, de hamarosan helyreállították. Az újabb tönkretételt már emberkéz okozta. „Az 1770-es, 1 772-es, 1774-es nagy árvizek után a helyreállított gátat 1776-ban - egy értetlen esküdt és vízi tudományokban gyenge geometrának relátiójára - emberi kezek rontották le. A Heves vármegye parancsára kivágatott fűzfák miatt 100 arany-, a szalóki, burai és bánhalmi réten és kaszálón »jó lélek esmerettel« 6000 frt-os kár érte br. Orczy Lőrincz földesurat." (Szabó 1973. 154.) (Az idézetben szereplő Báró Orczy Lőrinc (1718-1789) azonos a költővel. A „relátió" szó az idézetben jelentést, előterjesztést takar.) Végül egy helytartótanácsi döntés nyomán 1785-ben ismét megindult a Mirhó-gát feltöltése, és ezzel a nagykunsági tájon végképp megváltozott az addigi, vizekhez alkalmazkodó életforma. Az 1790-es években már a szárazság okozta a problémát. A Mirhó-gát még egy évszázad múlva is jó szolgálatot tett. Ennek a többször is átépített gátnak az átszakadása (és az Abád-szalóki térség elöntése) mentette meg Szeged városát 1876-ban az árvízkatasztrófától, és adott még 3 évi haladékot, hogy azután 1879-ben a tragédia valóban bekövetkezzen. (Károlyi 1969. 46.) A Mirhó-gát pusztulása példát ad arra a gyakori esetre, hogy a technikai rendszerekben „a gyenge pont" tönkremenetele sokszor megmenti az egész rendszert, vagy annak értékesebb, nehezebben pótolható részeit. (Ilyen szerepet játszik az áramkörökben, elektromos rendszerekben az olvadóbiztosíték is.) A Jászságban a kürti Esterházy-uradalom területének árvédelme érdekében Vály György mérnök köttette össze a kiséri és a ladányi határgátakat. Több színvonalas terv és javaslat megvalósulatlan maradt. Orczy az 1770-es években javasolta a Felső-139
