Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Nyitány gőzgépekre - Teáskanna a vízen
cot vallott, szakvéleményét elfogadták a márki gőzhajójával kapcsolatban. És Perier kimondta a döntő szót: a gőzjármű használhatatlan, további támogatást nem javasol. S ezzel megpecsételte Jouffroy sorsát is. Igaz, a dicsőség sem segített volna sokat a márkin. 1784-ben a forradalom előszele feltámadt már, és a józanabb nemesek érezték, hogy nemsokára kitör a pusztító vihar. Az angolok már túl voltak a küzdelmeken, és szívósan dolgoztak ipari hatalmuk fejlesztésén, hiszen Watt ekkor szabadalmaztatta kettős működésű gőzgépét, Murdock pedig kis cipődoboznyi gőzmozdonyát barkácsolta arról álmodozva, hátha egyszer még komoly jármű lesz belőle. De hogy a hajózásban is fel lehet majd használni a gőzgépet, ebben még a nagy Watt sem hitt. így a gőzhajó ügye a franciák után az amerikaiakra maradt. JjL tengeren túl, az amerikai gyarmatokon inka függetlenségi háború befejezése után az emberek lázban égve most már a saját hazájuk javára és üdvére dolgoztak. Mindenki tele volt ötletekkel, mindenki tenni akart valamit. A negyvenegy éves James Rumsey például, aki akkor már neves építész volt, és több házat tervezett George Washingtonnak, mindenáron valami mechanikus hajtást akart kitalálni Bath városában (ma Berkeley Springs) saját csónakja számára. Olyan rudazatot tervezett, amely a folyófenékre támaszkodva, kézi hajtással lökdösi előre a csónakot. Nem volt valami nagy ötlet, de modelljei biztatóan mocorogtak. Legalábbis erre utal Washington elnök egyik naplóbejegyzése 1784 szeptemberéből: “...bemutatták a hajómodellt, amely sebes árral szemben egy mechanizmus révén kapaszkodik felfelé.” 1785-ben Rumsey mellett új amerikai szereplő lépett a gőzhajó megteremtése körül kavargó “emberi színjáték”-ba. Bár ez a “belépés” inkább fájdalmas bebotlás volt. John Fitch éppen térképezéssel foglalkozott a pennsylvaniai Bucks megyében, de egy pennyje se volt. Nyurga, sovány testalkatával és kötekedő természetével tökéletes ellentéte volt a kövérkés Rumseynak, noha egyidősek voltak. 1785 áprilisában egy meleg vasárnapon éppen a falu templomából tartott hazafelé, amikor a reuma úgy belehasított a térdébe, mintha egy lovas kocsi ment volna keresztül rajta. Ebben a pillanatban villant át a mechanikában jártas Fitch agyán a gőzgép felhasználásának gondolata: “Micsoda előkelő dolog volna, ha egy ilyen kocsim lenne anélkül, hogy egy lovat is kellene drága pénzen tartanom” - írta naplójába. Nekiállt rajzolni, és hetekig lázasan tervezett. Hamar rájött, hogy egy himbás gőzgépet sehogy sem lehet kerekekre szerelni, nem is beszélve a járhatatlan utakról. A gőzgép súlyát csak egy hajó bírja el, és az úszáshoz nem is kell akkora energia, mint a szárazföldi haladáshoz. Ettől kezdve a gőzhajó megszállottja lett. •41 Jr^ ^ szeptemberében már kész H § terve volt. Hat pár evező a csónak két oldalán, és éppen úgy vannak felszerelve, ahogyan az indián kenusok tartják evezőiket. Minden nyél vége táján csuklósán van a hajó széléhez erősítve, az evezőrudak közepét egy hosszanti gerenda mozgatja ide-oda, ezt pedig a hajóba épített gőzgép dugattyújának forgattyús tengelye lengeti. A modellben persze nem volt gőzgép. Majd csak a “valódiban”, ha lesz pénz a megépítésére - gondolta Fitch. Mindenütt kilincselt, végső kétségbeesésében még a 95 i
