Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)

Az idő szövedéke

egyszerű: “Semmi.” Vagy csak egy kis időbeli “eltolódás”. Mert a tizennyolcadik század embere szükségszerűen jutott erre az eredményre! Nem a feltalálók voltak megmámorosodva a gőz feszítő erejétől, hanem különféle energiaforrások után kutatva végül is ezt találták a leggazdaságosabbnak. S hogy ki a feltalálója valamilyen gépnek vagy szerkezetnek? Eléggé naiv kérdés. A “feltaláló” túl általános fogalom. A gőzmozdonyt, a repülőt nem lehetett hipp-hopp feltalálni, csupán egy kor fejlettségi szintjére emelni. A zsilettpengét, a macskaszemet, az iratkapcsot talán. De a többiek inkább olyan konok úttörők voltak saját évszázadukban, akiket a feltalálók közé sorolunk. Hiszen például a gépkocsi vagy a mozi “hagyta magát” föltalálni, mert egy találmány története voltaképpen feltalálók sorát rejti magában.

Ezt a gondolatot már a múlt században szépen megfogalmazta Robert H. Thurston: “Nagy találmányok sosem, és nagy felfedezések ritkán születnek egyetlen elme munkájából. Minden egyes nagy találmány valójában seregnyi jelentéktelenebb találmány egyesülése, vagy a haladás végső lépése. Nem alkotás, hanem növekedés - ez oly igaz, mintha csak az erdő fáiról lenne

... a fejlődés olyan cikcakkos irányba fut, mint egy repedés az üvegpoháron Hiram Maxim kísérleti kötöttpályás repüló'gépét két gőzmotor hajszolta végig a síneken

Máig él a magányos feltalálók legendája... Claude de Jouffroy az első sikeres gőzhajó megalkotásáért kapott szobrot

üvegpoháron, s észre kell vennünk, hogy alapjában véve a gazdasági szükségszerűség volt az a hajtóerő, amely az elágazásokon lendületesen túlhaladva végül a mai eredményekre vezette a technikát.

Ezt a folyamatot a legegyszerűbb kérdés is jól megvilágítja: “Mi történt volna, ha nem találják fel a gőzgépet?” A válasz