Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Eladó illúziók - Üzenet az éteren át!
Pedig ezeknek a valóságos előidézője, a gyorsan rezgő áram ott ugrált a szemük előtt minden kisülésben, amikor megcsodálták 1863-ban a párizsi világkiállításon Heinrich Ruhmkorff mester szikraindukátorát. Ez az elbűvölő készülék egy harang nélküli villanycsengő módjára mindig abban a pillanatban szakította meg egy telep áramát, amikor sokmenetű huzaltekercse átmágnesezte a közepében fekvő lágyvasdarabot. A hirtelen felerősödő, majd hirtelen elhaló áram körül olyan gyorsan változtak a mágneses erővonalak, hogy a vele egy tengelyen pihenő másik tekercsben hihetetlenül gyors rezgésű és nagy feszültségű váltakozó áram keletkezett. Ennek pedig az volt az eredménye, hogy minden egyes csúcsfeszültségi pillanatnál a második tekercs két kis gömbje között akár 45 centiméteres távolságból is szikra ütött át a levegőn. A gyors szaggatás következtében ez a szikraözön megállás nélküli fénykötegként ejtette ámulatba a látogatókat, de ennél több gyakorlati haszna nem volt. Maxwell viszont még mindig elégedetlen volt elméletével. Azok a tanulmányok, amelyeket addig írt, csupán az elektromágneses hatás terjedésének egy képzeletbeli, de vitatható mechanikai modelljén alapultak. Újabb matematikai levezetések sorát végezte el, és ezekből végül azt a következtetést vonta le, hogy az ő elméleti hullámainak a valóságban is létezniük kell. 1864-ben egy újabb dolgozatában ezt már úgy fogalmazta meg, hogy az éter “...a mozgás és eltolódás más formáira is alkalmas, nem csupán azokra, melyek a fény és a hő jelenségét keltik: és e formák között néhány olyan is létezhet, melyet az általuk keltett jelenség révén érzékszerveink is igazolhatnak.” Ebben már Maxwell nem kevesebbet jósolt meg, mint a rádióhullámok létezését! Méghozzá olyan módon, hogy alaposan feladta a leckét a kísérleti fizikusok- | nak. Rajtuk volt tehát a sor, hogy kimutassák: a gyors elektromágneses rezgések szétterjednek a térben, és megfelelő eszközzel bárhol fel is foghatók. JfL nnál döbbenetesebb, hogy alig két év JfvSL múlva egy amerikai fogorvos, Mahlon t Loomis 1866. július 21-én elektromos légi jeltovábbító rendszer műszaki leírását tette közzé Washingtonban. A kortársak számára teljesen érthetetlen szerkezet volt, és jóformán ügyet sem vetettek rá. Loomis viszont nem tágított, és három hónap múlva már egy szenátor és más meghívott hivatalos személyek jelenlétében be is mutatta, hogyan működik a távírója. Nem volt szerencséje, mert egész Amerikát éppen az első vonatrablás tartotta lázban: 1866. október 6-án két álarcos bandita az Ohio-Mississippi vasútvonalon 13 000 dollár zsákmánnyal távozott az egyik föltartóztatott szerelvényről! Ha a közvélemény nem is figyelt fel rá, Loomis októberben mégis sikeres kísérletet hajtott végre a Washingtontól délnyugati irányban több száz kilométer hosszan elnyúló Blue Ridge hegységben. Ezt így írta le később: “A Virginia állambeli Blue Ridge két hegycsúcsáról, melyek körülbelül csak kétezer lábnyira (600 m) vannak a dagályszint fölött, két sárkány volt felbocsátva - mindegyik csúcsról egy... Egy-egy fi- \ nőm rézhuzalból szőtt, kb. 15 négyzethüvelykes (kb. 100 cm2-es) háló volt ezeknek a sárkányoknak az alsó oldalához erősítve és 600 láb (180 m) hosszú vezetékhez csatlakoztatva, melyek a magasban tartották a sárkányokat... A földdel való érintkezést egy nedves helyre fektetett huzaltekercs szolgálta, melynek egyik vége egy árammérő beme-500