Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Gyorsuló ritmusban - Szivarok és szárnyak
Szivarok és szar nyak Nem mindennapi látványosságra gyülekeztek a londoniak 1852. szeptember 12-én a nevezetes Vauxhall kertben, megannyi sikeres léggömbfelszállás színhelyén. Ezen a napfényes vasárnap reggelen Charles Green, a veterán aeronauta ötszázadik felszállására és egyúttal búcsúrepülésére került sor. Sok ezren váltottak jegyet a híres Nassau léggömb bemutató felszállására, hiszen már egy új nemzedék nőtt fel, amely csak hírből ismerte a negyedszázaddal korábban oly sikeres távolsági rekordot felállító ballont. Ez a szeptember szinte jelképesen sűrítette magába azokat az irányzatokat, amelyek a repülési technika tökéletesítésének útját keresték. Charles Green a hagyományos módszert képviselte. Nyugodt és magabiztos mozdulatokkal dolgozott a léggömbfelszállások pontosan kialakult szabályai szerint. Háromnegyed hétkor segítőtársaival együtt homokzsákokra cserélte a vesszőkosár oldalán függő vasnehezékeket, majd egy vászonzsákban feltekercselve a horgonykötél mellé erősítette az elmaradhatatlan vonókötelet. Ha nem is Green találmánya volt, de ő alkalmazta először és azóta is sikerrel használta ezt az egyszerű mechanikus magasságszabályozót, amely lényegesen megkönnyítette a földközelben repülő léggömbök útját. Háromszáz méternél alacsonyabban szállva ugyanis kidobták a kötél végét a kosárból, és ettől kezdve a ballon a földön húzta maga után repülés közben. Ennek a módszernek az volt az előnye, hogy ha egy meleg légáramlat következtében a léggömb magasabbra akart emelkedni, a kötél egy része is fölemelkedett a földről, és ez a többletsúly visszahúzta a ballont az eredeti magasságba. Ha viszont a repülő gömb süllyedni kezdett, nem kellett rögtön kiszórni a homokzsákok egy részét, mert a vastag kötélből egyre hosszabb darab feküdt le a földre, és a ballon ettől a súlytöbblettől megszabadulva már ismét az egyensúlyi magasságba lendült. Az elmaradhatatlan ágyúlövés pontosan hét órakor jelezte, hogy a léggömb - nyolc szorongó utasával meg a tapasztalt aeronautával - indulásra kész. Izgalomra nem volt semmi ok. A csaknem kétezer köbméteres ballon könnyedén emelkedett a levegőbe, és a hatvanhét éves öreg léghajós mosolyogva integetett a színes pontokká zsugorodó tömeg felé. A szelek szárnyán szelíden suhant el a ballon, büszkén jelezve, hogy ezzel tulajdonképpen elérte szerkezeti tökéletességének végső formáját. A szabad ballontól már nemigen lehetett várni további fejlődést. Három nappal később viszont meghökkentő cikk jelent meg a Mechanic’s Magazine angol szaklap 1852. szeptember Szellemes találmány volt a léggömbök magassági szabályozója. Csak egy 300 méter hosszú kötél kellett hozzá, amelyet akkor bocsátottak le, ha tartósan akartak földközelben repülni (1). Amikor egy légáramlat feljebb sodorta a ballont, a kötél többletsúlya visszahúzta a ficánkoló gömböt (2). Süllyedéskor viszont a földre simuló kötél súlyától megszabadulva a léggömb ismét fölemelkedett az utazómagasságba (3)
