Vargha László et al. (szerk.): Beszámoló a Gyógyszeripari Kutató Intézet 10 éves működéséről 1950-1959 (Budapest, 1969)
dr. Bite Pál: A hazai szteringyártás növényi alapjai
a szolaszodin egy része elvész, mert helyette vízkilépéssel az értéktelen, A3 kettőskötést is tartalmazó szolaszodién képződik. A tonnás méretű drogfeldolgozás újabb problémákat vetett fel, ezek megoldása a Kőbányai Gyógyszerárugyár mérnökeire, legújabban pedig az Alkaloida Vegyészeti Gyár mérnökeire hárult. 1953-ban összesen kb. 20 g szolaszodint sikerült előállítani és ezzel Tuzson megkezdte a lebontás kérdésének tanulmányozását. Sato említett rövid bejelentéséből annyi látható volt, hogy ismét Marker szerint dolgozott. Tuzson megpróbálta mind a Marker—Sato-féle, mind pedig a Kuhn-iéle tomatidin lebontás alkalmazását. A Marker—Sato eljárással végzett kísérleteknél a termelés 10—20% között volt, a Kuhn-íéle eljárás analógiájánál 35%-ot sikerült elérni. Ez utóbbi eredmény is igen csekély a tomatidin lebontásánál elért termeléshez viszonyítva. Ugyanakkor a várható ipari fontosság miatt a szolaszodin lebontásának minél jobb termeléssel történő megvalósítása döntő feladat volt. A szolaszodin esetében két okból is várható volt, hogy a lebontás termelése rosszabb lesz, mint a tomatidiné. Egyrészt Briggs és O'Shea [27] kísérletei azt mutatták, hogy a diacetil-szolaszodin nem állítható elő könnyen jó termeléssel, másrészt a Ab kettőskötés miatt kockázatosnak látszott a GO—70°-on végzett oxidálás. Az acetilezést Briggs szerint forralással végezte Tuzson. Az oxidálást vizsgálva azt az érdekes eredményt kapta, hogy szobahőmérsékleten végrehajtva az oxidálást a termék és a termelés ugyanaz, mint 60°-on. Számbavehető mennyiségben szobahőmérsékleten sem képződik lakton. Sem Sato, sem Tuzson nem izolálták a lebontás közbenső termékeit. Az 0,N- diacetil-szolaszodint azonban Briggs [27] már előállította. A Kuhn-iéle lebontás második lépésénél, a diacetilvegyiilet izomerizálásakor két aszimmetria-centrum megszűnik, ezért várható volt, hogy a pszeudo-diacetil-szolaszodin specifikus forgatóképessége lényegesen eltér a diacetilszolaszodin specifikus forgatóképességétől, és így a forgatóképesség változásának a követése felhasználható az izomerizálás optimális időtartamának meghatározására. Az izomerizáláskor felvett specifikus forgatóépességi görbe maximumot mutatott. Tiszta 0,N-diacetil-szolaszodinból kiindulva a görbe maximumának megfelelő időtartamig (ami sokkal rövidebb, mint a tomatidinnél szükséges idő) végezve az izomerizálást, majd elvégezve a lebontás hátralevő lépéseit, 0,N-diacetil-szolaszodinra számolva 68%-os termeléssel sikerült megkapni a pregnadienolonacetátot. Ez a kísérleti tény azt mutatta, hogy a szolaszodin lebontásának a tomatidin lebontásához viszonyított rossz termelését az izomerizálás optimális idejének megállapítása után csak az 0,N-diacetil-szolaszodin képződésének gyenge termelése okozza [28, 29, 30]. Az 0,N-diacetil-szolaszodin jó termeléssel való előállítására széleskörű kutatásokat végeztünk. Először a piridinben savanhidridekkel történő acilezést vizsgáltuk. Ecetsavanhidridet alkalmazva a szolaszodin pregnadienolonacetáttá való lebontásában legjobb termelésként 42%-ot sikerült elérni. Hosszabb szénláncú zsírsavak esetén a lebontás termelése érdekesen változott: propionsavanhidrid esetén jelentősen emelkedett (49%), те-vajsav-anhidrid esetén már újra visszaesett (34%). A lebontás során hosszabb láncú zsírsavanhidridek esetén is ecetsavban lehetett végezni az izomerizálást és az oxidálást, átésztereződés nem történt [28, 29, 31, 32, 33]. Második kísérletsorozatban acilezőszerként az ecetsavanhidridet megtartva, az egyúttal közegül szolgáló savmegkötőszert változtattuk. Savmegkötőként különböző pikolinokat, kollidineket, kinolint és trietilamint alkalmaztunk. A lebontás termelése trietilamin és 2,4,6-trimetilpiridin esetében volt a legjobb 54—56%. 93
