Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. 2. átdolgozott, bővített kiadás (Budapest, 1996)

Az ókori ötvös és műhelye

Abból a sziklából ui., amelyhez kötözve Pro­métheusz kínlódott, letörtek egy darabkát, és ezt foglalták gyűrűbe. Ettől kezdve terjedt el a drágakövek divatja. Valójában a színes kövek ékszerként való használata - nem is feltétlenül drágakövekről volt szó - ennél sokkal régebbi: szorosan összefügg az embernek azzal a veleszületett igényével, hogy díszítse, szépítse magát. Rá­adásul, akárcsak a nemesfémeknek, az egyes drágaköveknek is mágikus erőt tulajdonított az ősember. A színes ékkövek használata visz­­szafelé a neolitikumig követhető. Tény azon­ban az, hogy nem tekintve a Közel-Keleten és Észak-Afrikában lelhető néhány, futólag már említett, átlátszatlan drágakövet, az ék­kövek fő szállítója, akárcsak az újkorban, az ókorban is India volt. Talán a lapis lazuli szár­mazik a mai Afganisztán területéről, ahol napjainkban is kiváló minőségben található. India az ókor nagy folyami kultúráinak egyi­ke. Csakhogy információink ennek a terület­nek az aranyművességéről nagyon hiányo­sak, az ókorból pedig éppen annyi, hogy in­nen érkeztek a drágakövek. Éspedig nagyon sokféle. Erről tanúskodik Theophrasztosz drágakövekkel foglalkozó könyve és az idő­sebb Plinius is, aki História Naturálisában kü­lön könyvet (XXXVII.) szentel a témának. A drágakövek tárgyalása azonban nem tarto­zik szorosan a témánkhoz, csak inkább az al­kalmazásuk technikája. Két dolgot szeretnénk mégis megemlíteni. Az ókorban Európában és Ázsiában - Indián és a drágakő-kereskedelmet lebonyolító ara­bokon kívül - sehol nem volt ékszergyémánt. A gyémánt elnevezés a görög adamasz (le­győzhetetlen) szóból származik. Az ókori gö­rögök többféle anyagot (korundot, vasat stb.) illettek ezzel a névvel, de sohasem a gyé­mántot. A gyémánt csak mint szerszám ke­rülhetett a térségbe, apró, a vésésre használt szilánkok formájában. Másrészt a drágakö­vek jelentős részének, különösen a közönsé­­gesebbjének, kizárólag díszítő szerepe volt: így nem különültek el határozottan a színes üvegtől és a kerámiáktól. Különösen jól lát­ható ez Egyiptomban. Nem ilyen határozot­tan érvényes ez a drágakő amulettekre (igaz­gyöngy, ametiszt, smaragd). A drágakövek rögzítésének többféle mód­ja volt. Gyakori, különösen láncokon, diadé­­mokon, hogy a köveket huzalokkal rögzítik. A puhább köveket, gyöngyöket ui. át tudták fúrni. Olyan foglalatokat is készítettek, hogy az alapfémet kivágták, a kivágás széleit föl­hajtották, és ebből a föl hajtott lemezrészből képezték ki a foglalatot. Gyakori azonban a ráforrasztott foglalat: a kis pántokból reke­szeket alakítottak ki, és ezekbe illesztették - az üveglapokkal és kerámiákkal, esetleg együtt - a drágaköveket. De a későbbi száza­dokban megszokottá vált drágakőfoglalatok is, amelyek pontosan körülveszik a kaboson formára csiszolt drágakövet, ráhajlanak a kő peremére, sőt megfelelő díszítést is kapnak. 30

Next

/
Oldalképek
Tartalom