Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. 2. átdolgozott, bővített kiadás (Budapest, 1996)
Az ókori ötvös és műhelye
num, jelentése: gabonaszem) - igen finom, a díszítendő felületen elhelyezkedő aranygolyócskák. Méreteik különböznek, a legapróbbak, és ezeket tekintjük a legszebbeknek, 0,2 mm átmérőjűek. Sok helyütt alkalmazták ezt a díszítést a Mediterráneumban, legnagyobb mesterei azonban az etruszkok voltak. A granuláció több technikai problémát vet föl, és ezek mind a mai napig sok fejtörést okoznak a kutatóknak: hogyan készítették ezeket a parányi golyócskákat, méghozzá ilyen megszámlálhatatlanul nagy mennyiségben; milyen technikával tudták ezeket az apró golyókat úgy elhelyezni a díszítendő felületeken, hogy ne mozduljanak el, és hogyan tudták ezeket fölforrasztani? A granuláció őse talán az egyik legrégebben alkalmazott és legprimitívebb díszítési eljárás: a lemez visszáján tompa végű poncolóval ütött, pontsorra emlékeztető dekoráció, amely a lemez ellentétes felületén apró domborulatokban, szemcsésen kiemelkedett. Se szeri, se száma az így megmunkált daraboknak. A golyócskák elkészítésére, ill. annak rekonstruálására többféle módszert javasoltak: pl. a megolvadt fémet olyan szűrőfélén átcsepegtetni, mint amilyet manapság a sörétkészítéshez használnak, vagy forrasztólámpával apró fémszemcséket megolvasztani, vagy ugyancsak forrasztólámpával egy huzalvéget olvasztani, és egyenként fölfogni a lehulló csöppeket. Az így kapott szemcsék mindenesetre meglehetősen szabálytalanok, és lehet, hogy a szemcséket két kőlap vagy fémlemez között addig görgették, amíg szabályos gömb alakúak nem lettek. Nem kis munka lehetett! Nehezebb feladat a második fázis rekonstruálása. Sokan vállalkoztak arra, hogy megoldják ezt a rejtélyt. Castellani, egy XIX. századi olasz gyűjtő az Appenninekben olyan aranyműveseket keresett föl, akik úgymond megőriztek még valamit az ősi etruszk hagyományokból. Bár sikerült is újra előállítaniuk néhány antik ékszermodellt, 1861-ben Castellani mégis így nyilatkozott: „Meg vagyunk győződve arról, hogy az ókoriaknak speciális vegyszereik voltak a szemcsék rögzítésére, ezeket a szereket mi nem ismerjük; minden erőfeszítésünk ellenére képtelenek voltunk reprodukálni néhányat ezek közül az igen finom munkák közül..." (idézi E. Coche de la Ferté). Az első probléma az, hogy a golyócskákat forrasztás előtt pontosan kell elhelyezni - és ez az ókori tárgyakon nagyon szabályosan történt. Talán ragasztóba mártott igen finom ecsettel vagy tollal végezték? H. P. Littledale angol fizikus föltételezi, hogy a golyócskákat előre elkészített, ragasztóanyaggal finoman bevont papiruszlapra tették, majd megfordítva, ráborították az ugyancsak vékony ragasztóréteggel bevont tárgyra, ahol ily módon a golyócskák ideiglenesen rögződtek. Tegyük föl, hogy ezt vagy ehhez hasonló módszert alkalmaztak. Hogyan került most a felületre, a golyócskákhoz a forrasztó? Milyen forrasztót használtak egyáltalán? Akár a már tárgyalt alacsonyabb olvadáspontú ötvözetet, akár a szintén emlegetett khrüszokollát vesszük, bármilyen apró darabokban használjuk is, nagy a veszély, hogy a szemcsék „belefulladnak" a forrasztóba, vagy maguk is elolvadnak. Márpedig az ókorból ránk maradt tárgyak tanúbizonysága szerint nem ez történt. Mikroszkópos vizsgálattal is megállapítható, hogy a szemcsék egymástól függetlenül, szabadon, csak az alsó részüknél rögződve helyezkednek el. Csupán 140-szeres nagyításnál válik láthatóvá némi forrasztó a golyócskák alján körös-körül. Curtis amerikai kutató föltételezése szerint apró forrasztószemcséket helyeztek el az egyes golyócskák alatt, amolyan „forrasztópasztillákat". Egy bizonyos, hogy nem a szokványos aranyforrasztási eljárást alkalmazták. Újabb vizsgálat után két angol fizikus, H. Maryon és H. R Littledale arra a véleményre jutott, hogy az ókoriak alkalmazta eljárás amolyan autogén hegesztési módszer lehetett 25
