Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. 2. átdolgozott, bővített kiadás (Budapest, 1996)
Az ókori ötvös és műhelye
elkészítése után következett, ismét a külső oldalról (a tárgy felületén), a díszítés poncolószerszámok segítségével. Az üreges tárgyak, edények elkészítéséhez célszerűen kialakított üllőket használtak, ahogyan ez az egyiptomi falfestményen is látható. Meszkalamdug sisakja egy darabból, éspedig elektronból, ezüsttartalmú aranyból készült. Egyetlen forrasztás sincs rajta. A külső díszítés egy másik módja a vésés. Az első vésők tűzkőből, majd bronzból készültek. A római korban, különösen a drágakövek vésésére, Indiából behozott gyémántszilánkokat is használtak. A díszítések körvonalazásához azonban hegyes achátkő szerszám is megtette. Az ismétlődő díszítőelemekhez pecsétnyomóra emlékeztető beütőket készítettek. Ami tehát az ókori aranyműves fölkészültségét az arany alakítása terén illeti, aligha maradt el korunk aranyművesétől, legföljebb annyiban, hogy később egyik-másik műveletet, különösen a gyakran ismétlődőket szerszámosították vagy gépesítették. (Éppen ez a pontosan ismétlődő, szerszámosított vagy géppel előállított díszítés vagy egyéb megmunkálás árulja el leggyakrabban az utánzatok készítőit.) Az ókori aranyművesek szerszámkészlete lényegében keveset változott az egyiptomi faliképen láthatóhoz képest, legfeljebb célszerűbbé vált (nyeles szerszámok). Egészen a gépkorszakig ez a lassú fejlődés jellemezte az aranyműves-mesterség fölszereltségét. Lássuk csak, miből is állt az ókori aranyművesműhely berendezése: mindenekelőtt egy tűzhelyből, a hozzá való fújtatóval, az arany és más fémek olvasztásához és a munka során végzett hevítéshez. Az aranyműves maga készítette elő a megdolgozandó aranyát a rendelkezésére álló nyersanyagból. Maga gondoskodott a finomításáról, és ha kellett, az ötvözéséről. Ehhez különféle égetett, tűzálló edényekre, kerámiákra is szüksége volt. A mechanikai megmunkáláshoz - a fejlődés során mindig célszerűbbé váló - üllő vagy üllők, különböző kalapácsok, ollók, vésők, fogók és poncolók kellettek, az ismétlődő minták készítéséhez pecsételőkre emlékeztető matricák, reszelők. Ezek a legősibbek, hiszen az arany hidegmegmunkálása megelőzte az olvasztást és a finomítást, ill. az ötvözést. Ide tartozott még a lemezkészítés néhány egyéb eszköze, rézlemezek, papirusz, bőrlapok. Ugyanígy a viasz vagy a szurok a domborítási munkákhoz. Minden valószínűség szerint volt egy körzője is, erről tanúskodik a sok kör alakú motívum pontos és egyenletes kivitelezése. Az aranyat a legősibb időktől fogva mérték, bizonyára volt az aranyművesnek mérlege is: erre vall a már említett cégér vagy síremlék mérlege is. Ugyanígy, ha nem is a legősibb időkben, volt a műhelyben dróthúzó „vas" is, eleinte kőből, változó méretű furatokkal, majd bronzból, később vasból. A fönnmaradt aranyművesszerszámok túlnyomórészt bronzból készültek, pedig nyilvánvaló, hogy a vas térhódításával a réz- vagy bronzszerszámokat egyre jobban kiszorították a vasból valók. Különféle segédanyagok is kellettek a munkához: gipsz a modellezéshez, forrasztóanyagok, ragasztó, gyanta, egyéb, közönséges fémek (réz, ón, ólom stb.), és talán ércek is, hiszen az ókori kovács-aranyműves, Héphaisztosz módjára, kohász is volt egy kicsit. Egyes országokban és korszakokban - ahogy a divat kívánta - színes üvegdarabokat, kerámiákat és valódi drágaköveket is használtak a munkák elkészítéséhez. A mechanikai megmunkálás mellett az aranyművesnek az öntést is alkalmaznia kellett. Ez ugyan elsősorban a szobrászok tevékenységéhez tartozott, néha azonban az aranyműves is fölhasználta ezt a technikát, pl. miniatűr szobrocskák vagy egyéb díszítőelemek, különösen pedig amulettfüggelékek készítéséhez. Mind Görögországban, mind pedig Itáliában számos hajtűt találtak, sokat közülük ezüstből, amelyeknek a végén öntött szobrocska díszelgett. 20
