Zakariás Egon: A védjegy - A Magyar Kereskedelmi Kamara Reklám Kiskönyvtára 1. (Budapest, 1973)
I. A védjegyek kialakulása
I. A VÉDJEGYEK KIALAKULÁSA 1. Árujelzők a kapitalista korszak kialakulásáig Az áruk különböző célokból történő megjelölése a legrégibb időkben is szokásos volt. Az emberiség történetének kezdetén a cél kultikus. A vadász fegyverébe különböző jeleket azért vésett, hogy a szerencsés vadászatot — hite szerint — biztosítsa. Hasonló szerencsét hozó ábrákat és jeleket más szerszámokba is bevéstek, mint például késekbe, vésőkbe stb. Ezeknek az egyszerű jeleknek és ábráknak azonban nemcsak kultikus jelentőségük volt. Meghatározott előállítókra utaltak, tehát már akkor az előállítás helyére, illetve magára az előállítóra lehetett következtetni. Az ilyen egyéni megjelölések a történelem folyamán egyre jobban elterjedtek és a kézművesek körében általánossá váltak. Időszámításunk előtt a sumérok, egyiptomiak, görögök és a rómaiak a különböző szignaturákat már tudatosan használták az egyes műhelyekből kikerülő termékek és termények megjelölésére. A fejlődés folyamán, amikor vásártartási, vám és adószedőjog volt érvényben, a tulajdon és a hatalom jelölésére különböző pecséteket használtak. Ezzel az új tulajdoni és társadalmi viszonyokat is kifejezésre juttatták. Ezek a megjelölések természetesen a védjegy tartalmi jelentőségétől még nagyon messze voltak. A külső hasonlóság abban nyilvánult meg, hogy már akkor is különböző betűkből és monogramokból képezték ezeket a jeleket. A megjelölések jogtalan használatát a korai germán jog, de több más jogrendszer is, igen szigorúan büntette, ezzel is hangsúlyozva fontosságukat. A XIII. században az itáliai államokban a különböző műhelyekből kikerülő papírokat olyan vízjellel látták el, amelyek alapján az előállítás helye egyértelműen megállapítható volt. Az első ismert vízjel Bolognából, az 1282. évből származik és egy stilizált keresztet ábrázol. Ezekre a vízjelekre jellemző a formák egyszerűsége, a gondolati és grafikai szublimálás. Már az 1350. évben kiadtak egy „Címer jog”-ot, amelyik ismerteti a különböző használatban levő vízjeleket is és utal azok oltalmára. Ennek a századnak a második felében jelent meg a papír, ami a gondolatok és a tudás rohamos elterjedéséhez vezetett, és az állandó formai azonosság ismétlését segítette elő. A XIV. és XV. században a festményeken — az egyéni teljesítményeken — már megtaláljuk a szerző szignóját és felismerhető a mai védjegyek és árujelzők három alapvető típhsa, nevezetesen a betű, a szimbolikus jel és a képjel. Michelangelo műveit megjelölő kézjegye például egyértelműen a kőfaragó mesterségre utal. Mások a címerek különböző formáit utánozták. Gyakran alkalmazták motívumként a keresztet, a csillagot, a halat és az oroszlánt is. Az aranyművesek műveik minőségét és a valódiságot_garantálták jelzésekkel. A könyvnyomtatás felfedezésével fokozódott a védjegyek térhódítása, a könyveket is olyan jelekkel látták el, amelyekről a könyv kiadója azonosítható volt. A középkor második felében megtalálhatók azoknak a kereskedelmi védjegyeknek az előfutárai is, amelyek az áruforgalommal váltak ismertté, például a „Fugger” kereskedőház sajátos jelzését az akkori világ megismerte és azonosítani tudta. A porcelán gyártásnál már az újkor elején ismertté váltak azok a megjelölések, amelyek még ma is egyértelműen jelzik egy-egy gyár termékeit. Dyen például a meisseni porcelán egymást keresztező kard védjegye, amely a szász fejedelmek címerét is díszítette. Ez a védjegy ma már több mint 250 éves. 5
