Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 6. Matematikusok, az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek (Budapest, 1986)
Dr. Kozák Imre: Sályi István
a legközelebbi csillag — sugározta ránk a tudás, az emberszeretet és a munka tiszteletének örök értékeit.” Reméli a szerző, hogy mindezek előrebocsátása után az olvasó mentesíti őt a tartalmas és változatos életút és életmű ismertetésének olyan — talán reálisan nem is elvárható — követelményétől, amelyet „pártatlan szemlélő” megnevezéssel lehetne jellemezni. A másik körülmény Sályi István felnőtt korának hazai társadalmi viszonyaira vonatkozik, és amelyek következtében életútja két, egymástól élesen elkülönülő szakaszra bontható. Az első szakasz gépészmérnöki oklevelének 1923-ban történt megszerzésétől 1949-ig tartott, három budapesti munkahelyhez kötődött (Ganz Vagon- és Gépgyár, a József Műegyetem, illetve 1934-től érvényes elnevezése szerint József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, valamint a Szabadalmi Bíróság), és amelyről később maga Sályi István is vallott 1963-ban ,,A mi egyetemünk” című egyetemi újság egy interjújában, országgyűlési képviselővé történő harmadszori jelölése alkalmából (4): „Végzés után nem tudtam a Műegyetemen elhelyezkedni. A Ganz Vagon- és Gépgyárban tettem az első lépéseket mérnöki pályámon. Nem mondtam le arról a vágyamról, hogy a tudománynak élhessek. Az első alkalommal, amikor erre lehetőség nyílott, örömmel mentem vissza a Műegyetemre, a Műszaki Mechanikai Tanszékre. Azt hittem, hogy végre révbe értem. Lassanként értettem csak meg, hogy az akkori viszonyok között az ember nem lehetett szabadon ura saját élete irányításának. Az akkor uralkodó szinte hierarchikus rend, az individuális önzés és féltékenység, amely az egyetemeken erősen éreztette hatását, számos akadályt gördített az előrehaladás útjába. Hosszú egyetemi szolgálat után — akkor már a második doktori, a műszaki doktori oklevél birtokában — be kellett végre látnom, hogy még arra sincs reményem, hogy valaha adjunktussá nevezzenek ki. Pedig időközben nőtt a család, nőttek a gyerekek. így lettem bíró a Szabadalmi Bíróságon.” Egy másik helyütt, az angol nyelvű The New Hungarian Quarterly című kiadványban [73] hasonló érzelmekkel ír, életének utolsó évében, az előbb említett periódussal majdnem egybeeső 1920 és 1945 közötti időszakról. A magyar nyelvű, „El nem felejthető emlékek” című fordításból (6) való az alábbi részlet: „A most említett 25 év túlnyomó részét közalkalmazottként töltöttem el. Társadalmi helyzetemet ezért az szabta meg, hogy állásomnál fogva a közalkalmazottak bonyolult hierarchiájában melyik rétegbe voltam besorolva. Minthogy az alacsonyabb szintű rétegekben sokkal több alkalmazott számára volt hely, mint a magasabb szintűekben, ezért természetesen pályafutása során nem mindenki tornászhatta fel magát a ranglétrának ugyanarra a szintjére. Mindig kevesebb volt a fóka, mint az eszkimó. Nem volt mit csodálkozni azon, ha egy-egv előlépési lehetőség a konkurens pályázók között éles, kemény 404 /
