Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 6. Matematikusok, az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek (Budapest, 1986)

Dr. Terplán Zénó: Pattantyús-Ábrahám Imre

IV. Zárszó Pattantyús-Abrahám Imre a műszaki tudományok kandidátusa, volt tan­székvezető főiskolai tanár, majd tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar Vagon- és Gépgyár volt vezérigazgatója, volt soproni, majd miskolci dékán te­metésén 1956. febr. 4-én, a budapesti Farkasréti temetőben a Nehézipari Mű­szaki Egyetem nevében Dr. Sályi István rektor, a miskolci Kohó- és Bánya­­mérnöki Kar nevében Dr. Geleji Sándor akadémikus professzor, a kohómémök­­hallgatók nevében Krakler László, akkori V. éves kohómémök-hallgató, az OMBKE nevében Szeless László választmányi tag, az egyetemi pártbizottság részéről Simon Sándor akkori egyetemi docens, a győri Magyar Vagon- é< Gép­gyár dolgozói képviseletében Lakatos Albert akkori vezérigazgató búcsiiztatta őt [3, 8]. Sályi István rektor búcsúbeszédéből a következő maradandó gondolatokat idézzük: „A régi nagy múltú egyetemek arculatát egymást váltó generációk számos, kiváló professzorának egymást követő munkássága alakította ki. Ott már, úgy érzem, természetesnek látszik, hogy az élők és az elhunyt nagy hírű professzo­rok együtt, alkotják az Egyetemet: ott már megszokott dolog, hogy az elődöket újból és újból utódok váltják, mindegyik a maga képességei szerint, élete munkásságában egy-egy ékkővel díszítve az Alma Matert. És amikor az Alma Mater búcsúzik egy-egy professzortól, a búcsúszavak méltóságteljesek, ün­nepélyesek, mint amelyek a régmúlt idők mélyéből fakadtak. Hiszen a búcsúz­tató az élő és elhunyt tudós professzorok sokaságának nevében beszél: ama­zok elbocsátják az elhunytat soraikból, hogy emezek ünnepélyesen maguk közé fogadhassák a holtak és mégis halhatatlanok Kollégiumába, ahol már örökké az Alma Materé marad. De nekünk Miskolcon nincsenek még évtizedes vagy évszázados hagyomá­nyaink. A lázas építőmunka hevében eddig úgy véltük, hogy a mi Alma Mate­rünket a benne és érte élők összessége alkotja, és nem gondoltunk még arra, hogy nekünk is lehetnek és lesznek halottaink. Még kevésbé tudunk e gondolat­hoz hozzászokni. Éppen ezért én most csak az élők nevében tudok szólni Hozzád, aki a miskol­ci professzorok közül elsőnek távozol körünkből. Az élők nevében szólok, akik­nek szívét a búcsú percében mélységes fájdalom szorítja el . . . Életedben megosztottad szívedet a selmeci Akadémiához fűződő, felejthe­tetlen emlékek és a fiatal miskolci Egyetem küzdelmes élete között. Mint összekötő kapocs a múlt és a jövő között, igyekeztél e kettőt szorosan egymás­hoz kötni, és az volt a vágyad, hogy a mi új egyetemünk folytatása és méltó utó­da legyen a nagyhírű Akadémiának . . .”. A búcsúbeszédben elhangzottak ígéretek is. Munkásságának közvetlen foly­tatására azonban nem került sor. Olyan polihisztor jellegű utódot nem lehetett 251

Next

/
Oldalképek
Tartalom