Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 6. Matematikusok, az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek (Budapest, 1986)

Dr. Terplán Zénó: Pattantyús-Ábrahám Imre

demelte ki; bámulatosan jó arc- és névmemóriája volt. Ö kétezerre becsülte a vagongyáriak számát, akiket személyesen, névről ismert! . .

Ádámfia pedig a „született” tanár apa intelmeit idézte (1):

„Végzés után én is az egyetemre (a BME-re) kerültem tanársegédnek. Ebben az időben természetesen szóba kerültek a mérnöknevelés problémái, és azok az elvárások is, amelyeket egy jó mérnökkel szemben támasztanak. Ellentétben az akkori, és akár a mostani követelményekkel, szerinte a jó mérnöknek először jellemesnek és megbízhatónak, másodszor értelmesnek kell lenni, és csak harmadik sorba sorolta a tehetséget és a képzettséget. Az oktatásban is fontosabbnak tartotta az ismeretközlésnél a figyelem és érdeklődés felkeltését, a gondolkodókészség és az önállóság felkeltését . . .”.

Edit lánya így emlékezett (1):

„Az első miskolci tanév különösen nehéz volt. A selyemréti kollégiumban lakott, az előadásokat akkor még egy középiskolában tartották. Fűtés és világítás a kollégiumban is, az iskolában is „hol volt, hol nem volt”. Amikor éppen nem volt, pokrócba burkolta magát, spirituszon teát főzött, és gyertyafény mellett készült az előadásokra . . .”.

Déry Tibor „Hazáról, emberekről” szóló könyvében írt Pattantyús-Ábra - hám Imre professzornak erről az első miskolci tanévéről (2):

„Arckép egy tanárról. Ősz haj, pápaszem, kopott, tiszta ruha, régi vágású, hosszú francia cipő. Lassú, nyájas beszéd, melybe a tudósi szórakozottság olykor egy-egy göröngyöt vet, a tanári rutin ismét elegyengeti. Kissé régimódi udvariassággal cigarettával kínál fiókjából,hamutálcát is kerít, bár ő maga nem dohányzik. Jóindulatúan figyeli pápaszeme fölött ceruzámat, mint tanár a diákjáét. Időnként elkapja a lelkesedés, kigyullad, időnként lehűl, eltűnődik.

Vezérigazgatója volt a győri vagongyámak, az ország egyik legnagyobb üzemének a felszabadulás után négy évig, 45 előtt igazgatója. Kétszer építette fel a Vagongyárat. De közben tanárkodott is, a soproni bányászati és erdészeti főiskolán adott elő már a háború előtt is . . . Munka közben gyakran elfeledkezik a testi táplálkozás szükséges voltáról, ilyenkor diákjai felhozzák neki a menzáról ebédjét vagy vacsoráját. Zavart mosollyal köszöni meg, mentegetőzik.

— Aki nem szereti az embereket, az nem lehet jó tanár — mondja.

Felesége Győrött él, mert Miskolcon nem kapnak lakást, egy-két ha vonta látja. Nem panaszképpen említi, csak kérdésemre felelt. Még tudni illik róla, hogy Selmecen végzett, a Bánya- és Erdőmérnöki Főiskolában, melyet francia mintára alapítottak, majd kialakult formájában, száz év múlva, magát is mintának használtak a francia műszaki akadémiához.

Diákjairól ez a mondanivalója:

Szívósak, ilyen tervszerűen, ennyi eréllyel azelőtt nem dolgoztak. A kollektív szellem régebben is erős volt ebben a szakmában, de ennyire nem fejlődött ki. Az eredmények a régi szigorral szemben is megállják helyüket. Nincs elnézés. Nagyon jó anyagom van.

247