Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 5. A magyar gépészet alkotói, egyetemi oktatók (Budapest, 1981)
Keller Bence: Lechner Egon
Az értekezés a befejező részében a nagyméretű körszelvények alakpontosságának a mérését tárgyalja, amely tulajdonképpen az értekezésben ismertetett kutatásokat elindította. A befejező rész előtti tárgyalásokban a köralakú szelvény mérése ún. átkaroló méréssel történt, amely olyan mérőeszközt igényel, amely kiterjedésében lényegesen nagyobb mint a mérendő szelvény. Ha a mérőeszköz a szelvénynél kisebb, akkor az vagy lovagló lehet, vagy pedig a szelvényt csak irányzékkal követheti. Utóbbi esetben a szögeket meg kell mérni (teodolittal) és a mérendő körszelvényt burkoló háromszög nagyságának meghatározása végett még egy alapot, bázist is ki kell jelölni. Itt nem a burkoló háromszög T magasságát mérjük (mint az átkaroló mérés esetében), hanem azt a magasságot tűzzük ki, amelynek segítségével és a háromszög egy oldalának, valamint két szögének a teodoliton leolvasott értékeivel, a háromszöget belülről vagy kívülről érintő kör sugara egyszerűen kifejezhető. Ezeknek az értékeknek a leolvasására szolgáló mérőeszköz Lechner Egon 147.608 sz. magyar szabadalma. Az ezeknek megfelelően végzett mérések sorozatának a célja, hogy abból először megállapítsuk az átlag átmérőt, azután pedig a szélső azaz a legnagyobb és legkisebb átmérő nagyságát megismerjük. A fennálló nagyságrendi viszonyok részletes analíziséből kiderül, hogy itt sok és szisztematikusan végrehajtott mérésre van szükség az átlag megbízhatóságának érdekében. Ez a mérési módszer azonban, mivel az nem átkaroló, a szélső értékeket nem mutatja valódi nagyságukban. Ezért ajánlatos „szisztematikusan többféle hozzáállással végezni mérési sorozatokat.” * Lechner Egont a szerénységgel párosult önérzetes magatartás és szorgalom jellemezte. Szorgalmára jellemző, hogy legnagyobb írói vagy szerkesztői elfoglaltsága idején nem utasított el megbízást, ha az olyan helyről jött, amelyről tudta, hogy ott őrá valóban szükség van. Ennek gyakran adta példáját többek közt a szabványozó munkában. Lelkiismeretes, olykor elgondolkodtató előadás módját jellemzi, hogy ragaszkodott a részletekbe menő tárgyilagossághoz akkor is, ha mondanivalója nem mindig egyezett a szokványos osztályozással. Az olvasót tökéletesen kívánta tájékoztatni, akkor is, ha a történelmi visszapillantásban felsorolt tudnivalók a konvencionális felfogás szerint nem voltak a legkedvezőbbek. Ennek példájaként álljon itt néhány sor az ,,új Pattantyús” 5. kötetének előszavából: (Ez az idézet a „régi Pattantyús” szerkesztési körülményeire utal). „Pattantyús professzor főszerkesztő tehát tért szorított a gépgyártás részére is, és a zsebkönyv 123 fejezetéről mintegy 10 volt ennek szentelve. — A gépgyártással vagyis a szabatos munkával összefoglalóan még csak kevés magyar mű foglalkozott és így ezt a 10 fejezetet tekinthetjük a gépgyártás első magyar 436
