Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 4. Reneszánsz gépészet, a repülés úttörői, a matematika, a fizika és a kémia alkotói (Budapest, 1981)
Pénzes István: Verancsics Fausztusz
A darálót négy csavarral falra vagy tartóra erősíthették. A csapos pántokat szegecsek kötötték az ajtóhoz és a darálóházhoz. A becsukott ajtót fülek és nyilvánvalóan kapcsok rögzítették, talán oly módozattal, mint a 17. század és régebbi korok kapcsos könyveit szokásos volt összefogni. Használaton kívül a hajtókart befelé fordítva is felrakhatták. Veranesicsnál a négyzetes tengely és körkeresztmetszetű ágy-, vagy fordítva: hengeres tengely és négyzetes ágy párosítása több szerkezetnél megfigyelhető. Elsőként föntebb a darálónál láthattuk. De találhatunk hasonló csapágyazást a 8., 9., 11. képeken. A 14. kép meg éppen fordított helyzetet, hengeres csap és négyzetes ágy párosítását mutatja. Van azonban kivétel is. Például, a 23. képen hengeres csap hasonló ágyban forog. Található olyan csapágyazás is, ahol az ágy kissé bemélyített négyzetes szelvényű. E vonalas, néhány érintő menti fölfekvéssel Verancsics nyilván az egymással érintkező felületek nagyságát akarta korlátozni, végső soron a súrlódásból adódó energiaveszteséget csökkenteni. A tárgyalt korban a csapágykenőanyagokban nem volt dús választék. Vagy zsír és hamu keverékével, vagy faggyúval könnyítették a forgást. A kor mérnökeinek tehát kevés energiatovábbítóval kellett a munkát végeztetni, mert ellenkező esetben a súrlódásokból adódó veszteségek fölemésztették a szélből vagy a vízből „kifogott” kevéske energiát. A szita bemutatásánál az előzőhöz hasonló utat járunk. A kézi szitát az egyiptomiak találták fel. Az i. e. 2500 évvel kőbevésett kézi szita lényegében nem különbözik a mai hasonlótól (11. ábra). Feltehetőleg gyékényből készített kosárka alsó részére erősítették a rostokból vagy bőrből előállított szitát. A szitáló kezek lengető mozdulataira a szitanyílásokon áthullottak az apró szemcsék, a fennmaradó nagyobb anyagdarabokat esetleg tovább aprították. Az egyiptomi szitálási mód évezredeken át alig változott. Legalábbis erre következtethetünk abból, hogy a szitára vonatkozó következő adatok már reneszánsz korából valók. Az újabb sziták a társadalmi fejlődés hatására, az egyre növekvő mennyiségi igények kielégítésének nyilvánvaló kényszerére készültek. Girolamo Cardano nevéhez nemcsak az egyetemes csukló (Cardan-csukló) fűződik, hanem a lisztosztáh'ozó gép is. De substilitate második könyvében leírt szitát (12. ábra) kézzel működtették. A gép lényegében ferdelapú szitából-, etető- és hajtóműből állt. A szerkezetet burkolat vette körül. A szitálandó őrleményt az (1) garatocskába öntötték, amelyből kis etetőmű mozgató hatására a (2) szitalapra hullott a szitálnivaló. A szitalapot a (3) és a (4) kötelek tartották. Ez a felfüggesztési mód lehetővé tette a szita könnyű elmozdulását. A szitakeret alsó felére az (5) rudat erősítették. E szitarúdon vetették át az első tartókötelet. A szitarúd alá a hajtórudat (6) szerelték, egyik végén a (7) hajtókaros tárcsa, a másikon — nevezzük így —: Cardan-kereszt volt. A kereszt szárai minden negyed elfordulásnál a szitarúdba akadtak és azt a forgatás irányába lendítették. A szitalapra szóródó őrlemény tehát a gravitáció és a rázás következtében 55
