Szőke Béla (szerk.): Műszaki nagyjaink 2. A bányászat, a kohászat, gépészet, az erősáramú elektrotechnika és villamos vontatás nagyjai sorából (Budapest, 1983)
Manndorff Béla: Kandó Kálmán
raágnesező-áramkomponenst kapjunk. Ha az indukciós motor mágnesmezejét a terheléssel úgy lehetne változtatni, amint az a soros egyenáramú motoroknál önműködően változik, akkor egy ideális motort kapnánk. Az állandó kapocsfeszültségű indukciós motorban ugyanis éppen az ellenkezője történik annak, mint ami kívánatos volna: növekvő terhelésnél a mágnesmező gyengül. E tanulmányból levezethető második szabály az, hogy az aktív anyag (réz és vas) lényegesen jobb kihasználása — vagyis adott teljesítménynél sokkal könnyebb szerkezet és sokkal jobb hatásfok — érhető el abban az esetben, ha jó teljesítménytényezőtől eltekinthetünk. A mágnesmező változtatására két mód áll rendelkezésre: vagy a menetszám, vagy a kapocsfeszültség változtatása. Az első gyakorlatilag csak durva fokozatokban és önműködő megoldása csak nehezen valósítható meg. Én a másodikat választottam és a motorokat olyan kapocsfeszültséggel táplálom, amelyik bármely időszakos terhelés mellett a legjobb hatásfokot adja. Ugyanis egyszerű összefüggés van a terhelés ,,W” és a kapocsfeszültség ,,e” között, amely mellett a motor belső veszteségei a legkisebbek: a terhelés és a feszültség W négyzetének hányadosa állandó értékű legyen, azaz: ~ állandó . . . Ha egy villamos erőműből táplált vasútvonalon egyidőben csak egy vonat volna üzemben, úgy a legjobb összhatásfoknak megfelelő feszültségszabályozás az erőműben gyakorlatilag lehetséges volna. Mivel azonban a gyakorlatban teljesen keresztülvihetetlen, hogy egy közös munkavezetéken keresztül minden egyes mozdonyt más és más feszültséggel tápláljunk, azért gyakorlati megoldásként a feszültségszabályozást a vonaton ill. a mozdonyon kell létesíteni. A sok lehető megoldás közül én egy, a mozdonyon elhelyezett forgógépet választottam. A választás azért esett forgógépre, mert a feszültségszabályozáson kívül olyan egyéb feladatok is vártak megoldásra, amelyeknek a forgógép sokkal jobban megfelelt. Ha a motorokat a legjobb hatásfokuknak megfelelő feszültséggel tápláljuk, akkor a teljesítménytényezőjük sokkal rosszabb, semhogy ily rossz teljesítménytényező mellett az erőátvitelt az erőműtől a mozdonyig létesíthetnénk. Ezért tehát szükséges, hogy a teljesítménytényező javításáról magán a mozdonyon gondoskodjunk. Ha már a hajtómotorokon kívül a mozdonyon még egy forgógépünk van, úgy közelfekvő az a gondolat, hogy ezt a gépet fázisátalakítónak képezzük ki, hogy az egyfázisú munkavezeték előnyeit a többfázisú indukciós motorok előnyeivel egyesítsük. Ez a fázisalakító egy olyan, egyenárammal gerjesztett szinkrongép, amelynek állórészében két gombolyítás van: a nagyfeszültségű egyfázisú gombolyítás, amelyet a munkavezeték táplál és a kisfeszültségű, többfázisú gombolyítás, amely a hajtómotorokat táplálja. Hogy a háromfázisú gombolyítás feszültségszabályozását a munkavezeték állandó értékű feszültségétől lehetőleg minél jobban függetlenítsük, ezért a háromfázisú gombolyítást — kis szórt mezővel — a forgórészhez közelebb, a mesterségesen megnövelt szórt mezejű egyfázisú gombolyítást pedig távolabb helyezzük el...” 212
