Szőke Béla (szerk.): Műszaki nagyjaink 2. A bányászat, a kohászat, gépészet, az erősáramú elektrotechnika és villamos vontatás nagyjai sorából (Budapest, 1983)
Manndorff Béla: Kandó Kálmán
séül az olasz kormány Kandónak az Olasz Koronarend ,,Commendatore” címmel járó kitüntetést adományozta. Sajnos, a kegyetlen sors 1913-ban mély gyászba borította Kandó Kálmán családját: hosszú kínos szenvedés után elveszítette nagyon szeretett feleségét, azt ,,a nemeslelkű asszonyt, aki diszkrét hallgatásával és kedvességével otthon meg tudta adni férje állandó feszültségben élő szellemének azt a pihenést és nyugalmat, amelyre szüksége volt”.* Az első világháború kitörése után, az 1914. év őszén, a bizonytalan olaszországi helyzetre való tekintettel gyermekeit a nagyszülőkhöz Magyarországra vitte és így messze idegenben, teljesen egyedül maradván, kizárólag a munkában keresett és talált vigasztalást. Az idegfeszítő, bizonytalan helyzetben állandó készenlétben kellett lennie, hogy szükség esetén még kellő időben hagyhassa el Olaszországot. 1915 tavaszán, amikor Olaszország — a hármas szövetségből kiválva — a Központi Hatalmaknak hadat üzent, Kandónak sikerült még az utolsó pillanatban — minden ingóságának hátrahagyásával — Svájcon át hazatérnie. 1916-ban újra sorozták és a javakorabeli mérnököt népfelkelő hadnagyi ranggal a bécsi hadügyminisztériumba vezényelték, ahol annak vasúti osztályán a vasutak szénellátásának előadójává nevezték ki. Ebben a beosztásában hamarosan felismerte a fenyegető szénkatasztrófa előjeleit. Kandó nagy energiával igyekezett a szakszerűtlen és szervezetlen szénelosztás által okozott szénpazarlásnak gátat vetni. A hadügyminiszter számára egy elaborátumot dolgozott ki, amelyben megfelelő javaslatokat tett a szénhelyzet gyökeres javítására. Ennek keretében mutatott rá a legnagyobb szénpazarlóra, a gőzmozdonyra és javasolta a vasutak mielőbbi villamosítását. E szénmegtakarítást célzó javaslatok kidolgozása juttatta Kandót annak a meglátására, hogy takarékos tüzelőgazdálkodásra, vagyis minél gazdaságosabb energiafejlesztésre csakis nagy, lehetőleg állandó terheléssel kihasznált gépegységekkel dolgozó erőművek képesek. Mivel a villamosított vasút villamosenergia szükséglete a nagyon egyenlőtlen üzemi forgalom függvénye, azért az önálló vasúti erőmű igen gazdaságtalan hatásfokkal és nagy szénpazarlással dolgozik, mert a vasúti terhelés lökésszerű nagy energiaszükségletére épített erőmű az idő nagy részében kihasználatlanul csak a szenet pazarolja. Tehát a vasutak villamosítását úgy kell megoldani, hogy a vasút, mint nagyfogyasztó illeszkedjék be az országos villamos energiagazdálkodásba, hogy mint alapfogyasztó, a különböző természetű egyéb fogyasztókkal együtt, az energiatermelő egységeket kedvezőbben és egyenletesebben terhelje. Ezt az alapvető tézisét már 1900 őszén hangoztatta — (erről bővebben a IV. fejezetben lesz szó) — évtizedekkel megelőzve vasútvillamosítási szakértő kartársait. Kandó az addigi tanulmányai alapján megállapította, hogy az akkor külföldön már bevezetett vasútvillamosítási rendszerek egyike sem alkalmas az * Lello Pontecorvo: „Kandó emlékére” című megemlékezéséből. 162
