Kelemen János: A budapesti metró története (Budapest, 1970)
IV. fejezet. A metró alagútjainak építése
Ha betör a víz, hogyan mentik ki az embereket? Mit tesznek, ha váratlanul hőforrásra akadnak ? Nem fenveget-e kifúvási veszély a Duna alatt — tekintettel a túlnyomásra? Felelevenítették a régmúlt idők egy-egy katasztrófáját, amely folyók alatti alagútépítésekkor következett be. A közvélemény aggódó kíváncsisága lassan felőrölte a szakemberek fölényes biztonságát. Ők is egyre sűrűbben kezdtek foglalkozni a „nehéz” kérdésekkel és csakhamar kevésnek találták azt a három talajkutató fúrást, amelyeket a negyvenes évek végén mélyítettek. 15 év alatt a fúrástechnika és a talajkutatási módszerek is sokat fejlődtek. Végül is 1967-ben újabb fúrásokat mélyítettek a Duna medrébe. A függőleges fúrásokat vízszintes fúrásokkal is kiegészítették, amelyeket a Duna-parti— korábban megépített — pajzskamrákból indítottak. Az egyik vízszintes fúrást 80, a másikat 137 m hosszon sikerült elkészíteni. Az új fúrások néhány — korábban ismeretlen — veszélyt is jeleztek. Bár hőforrásra nem akadtak és folyós talajjal sem találkoztak, a veszély új, a metrónál eddig ismeretlen forrását fedezték fel: több helyen metángázszivárgást észleltek. A metángáz — CH4 — a bányászok között sújtólég néven ismert. Meghatározott koncentráció esetén a legkisebb szikrától „berobban” és tűzvészt, katasztrófát okoz. Jelenléte a Duna alatti agyagban azokkal a vékony szénerekkel függ össze, amelyek a földtörténet korai időszakában keletkeztek. A metánszivárgás mellett vetőket is felderített az újabb kutatás. A vetők környezetében kőtömbök „úsztak” az agyagban, amelyek nem annyira veszélyesek, mint inkább kellemetlenek: eltávolításuk időrabló, nehéz munka és a gépesített pajzsok folyamatos haladását is gátolják. Ezeket a köveket már az Ős-Duna görgette medrében, majd tektonikus hatások földmozgásai közben jutottak le a tengeri üledék (agyag) alsóbb rétegeibe. Eltávolításuk robbantással ment végbe. A kutatás során a hőforrások lehetőségét ezen a szakaszon végleg ki lehetett zárni. A Duna-meder fenekén végighúzott geofizikai termoszondák —- elektromos hőmérők — a mederfenék hőmérsékletében semmiféle ingadozást nem mutattak. A Duna alatti alagút felett a 15... 18 m vastag kiscelli agyagréteg jó védelmet nyújtott a víz ellen. E réteg felett változó vastagságú — 3... 5 m — homokos folyami hordalék található. A geológiai körülmények megismerése lehetővé tette a jó felkészülést, a mindenre kiterjedő óvintézkedések megtételét. így történt, hogy az építés legjobb teljesítményei a Duna alatt születtek, a leírt geológiai nehézségek ellenére is. Nem volt ritka a napi 5 m alagút megépítése, és az átlagos teljesítmény is napi 3 m körül volt. * 77
