Vincze Attila (szerk.): Iparjogvédelmi kézikönyv (Budapest, 1994)

II. fejezet - 8. Nemzetközi iparjogvédelmi együttműködés

való egyenlő elbánás elvének rögzítése, illetve a szerződő államokhan szerzett elsőbbségek kölcsönös elismerése volt. Emellett a múlt század utolsó harmadában a nemzeti ipaijogvédelmi jogszabályok tartalmának közelítésére, egységesítésére való törekvés is jelentkezett.

E problémák súlya és a megoldási kísérletek elégtelensége élesen kiütközött az 1873. évi bécsi nemzetközi kiállítás alkalmával, amikor is egyes külföldi feltalálók - sokoldalú, azaz multilaterális nemzetközi szabályozás hiányában - elzárkóztak találmányaiknak a bemutatásától. Ekkor indult meg az a több évig elhúzódó előkészítő munka, amely végül a Párizsi Uniós Egyezmény tető alá hozásáig elvezetett. Az egyezmény azóta is a nemzetközi iparjogvédelmi együttműködés alapdokumentuma, amely a XX. század végén is kielégíti azokat az igényeket, amelyek több, mint száz évvel ezelőtti jelentkezésének hatására megszületett.

Az egyezményt 1900-ban Brüsszelben, 1911-ben Washingtonban, 1925-ben Hágában, 1934-ben Londonban, 1958-ban Lisszabonban és 1967-ben Stockholmban vizsgálták felül. A felülvizsgálatok eredményeképpen az egyezménynek több szövege van, amelyek közül négy (a hágai, a londoni, a lisszaboni és a stockholmi) volt hatályban 1993 végén. Olyan országok vonatkozásában, amelyek még a korábbi szövegek valamelyikének az alapján állnak, csak e korábbi szöveg alkalmazható. Pl. a Dominikai Köztársaság a hágai, Új-Zéland a londoni, Argentína a lisszaboni szöveget alkalmazza: velük kapcsolatban a legutolsó közös szöveg irányadó.

A stockholmi szöveg fontos sajátossága, hogy módot ad a részleges megerősítésre vagy csatlakozásra. A 20. cikk ugyanis lehetővé teszi, hogy a megerősítés vagy a csatlakozás bizonyos rendelkezésekre (az anyagi jogi természetű, érdemi 1-12. cikkekre vagy az Unió irányító szerveire, illetve igazgatására vonatkozó 13-17. cikkekre) ne terjedjen ki. Pl. Izland, Kanada, Libanon, Törökország, Tanzánia csupán az adminisztratív rendelkezéseket ratifikálta.

A Párizsi Uniós Egyezmény nem hoz létre a nemzeti iparjogvédelmi rendszerekkel párhuzamos vagy azok felett álló, „szupranacionális” nemzetközi iparjogvédelmi rendszert. Céljai, fő funkciói a következőkben jelölhetők meg:

a) a külföldi jogszerzés és jogérvényesítés elősegítése céljából közvetít a területi elv alapján álló, egymástól független nemzeti ipaijogvédelmi rendszerek közt;

b) lehetővé teszi a korábbi hazai iparjogvédelmi bejelentéssel szerzett versenyelőny megőrzését a többi tagállamban;

c) ún. közös (avagy: minimum-) szabályok megfogalmazásával elemi szintű jogharmonizációt valósít meg, behatárolva az ipaijogvédelmi jogok nemzeti jogszabályban történő korlátozásának lehetőségét.

204