Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A ZONGORA HANGJA
b) A húrzörej és az öntöttvas-keret hangja. Amikor a kalapács megüti a húrt, akkor nemcsak a tiszta húrhang szólal meg, hanem az ütéstől húrzörejek is keletkeznek. Még sokkal erősebb és zavaróbb az a dobolásszerű hatás, amely az öntöttvas-kereten keletkezik, amikor a kalapács nekiütközik a húrnak. A keret ugyan szilárdan a zongora vázához van erősítve, ami lehetetlenné teszi önrezgését (a vaskereten ezért látunk olyan sok feleslegesnek tűnő csavart), de ez nem akadályozhatja meg a gyengébb, vagy erősebb „dobolást”. c) A kalapácsfej és a kalapácsnyél zörejei. A kalapácsnyelek néha már szinte nem is zörejhatást, hanem valósággal tiszta hangot adnak. Ezért a jó minőségű hangszerek készítésénél nagy gondot fordítanak arra, hogy a kalapácsnyeleket is megfelelően hangolják. Ha ugyanis a megszólaltatott húrhanggal arányosan emelkedik a kalapácsnyél hangja is vagy végig egy magasságon szól, ez sokkal kevésbé feltűnő, sokkal inkább beolvad az egységes hanghatásba, mintha a nyelek hangja szinte külön szólamot játszik. d) A billentyű testének a hangja, amikor a játékos ujja megüti a billentyűt: ez az úgynevezett felső zörej. — Aránylag magas hangjával élénkítő, frissítő színlehetőség, amely staccatónál, oktávjátéknál egyenesen nélkülözhetetlen. (Lásd: Zongorametodika, „Legato, Staccato” és „Oktávok” c. fejezetet.) e) A billentyűnek a fenékhez való ütődésekor keletkező zörej: az úgynevezett alsó zörej. Ilyenkor a zongora váza ad hangot. (A vázról, a húrok hangjáról, a rezonánsról és a kalapácsról különkülön fejezetben beszélünk.) A zörejek szerepét a régebbi irodalomban inkább csak negatív értelemben jellemezték. Már Fray Tomás de Santa Maria kiemeli,88 hogy elvész a clavichord hangjának csengése, ha a játékos üti a billentyűt. (A clavichord vékony billentyűi megütésnél jól hallható mély hangot adnak.) Későbbi szerzők is inkább csak a zörejek káros szerepéről beszélnek. Még Ludwig Riemann89 sem ismeri fel azt, hogy a zörejeket nemcsak mint elkerülhetetlen zavaró jelenséget, hanem mint hangszínalkotó tényezőket is figyelembe kell venni. Ha megkopogtatjuk egy zongora hang nélkül lenyomott billentyűjét, hallhatjuk, hogy még egész gyenge kopogtatás hatására is aránylag milyen erős hangot adnak a billentyűk és a zongora váza. Az alátétként használt filc minőségétől és vastagságától függően az alsó zörej csökkenthető vagy növelhető. De természetesen elsősorban a játékostól függ, hogy milyen erősen üti a billentyűt a fenékhez, milyen keményen dobol a zongora testén. A felső zörej pedig kizárólag a játékostól függ. (Zenei vonatkozásaiban ezt bőven tárgyalja a Zongorametodika első fejezete.) Az eddig felsoroltak a zongora objektív hangszíntényezői. Legalább ekkora jelentőségűek azonban a szubjektív tényezők: a játékos által megvalósított dinamikai rajz és agogika, amelyek a hallgatóban (és természetesen magában a játékosban is) hangszínbenyomásokat keltenek. Minél engedelmesebb a zongora mechanizmusa, annál tökéletesebben valósíthatja meg elképzeléseit a játékos, annál változatosabb hangszínhatásokat tud elérni. (Lásd: Zongorametodika 9. old.). Mindebből az következik, hogy a legkiválóbban megépített zongora hangszínei sem lesznek szépek, ha mechanikája nem engedelmes, ha nem tudja a játékos által adott erőimpulzusok legkisebb árnyalatait is megfelelő hangerőárnyalatokkal visszaadni, vagy nehézkességével akadályozza a ritmus finomságainak érvényesülését. Zongorakészítők és hangolok általában csak azt vizsgálják, milyenek a hangszer konstrukcionális adottságai, milyen tisztán és erősen cseng egy-egv megütött hang, és afféle művészi szeszélyességnek veszik, amikor az előadó egy-egy kiválóan „bömbölő”, „harangozó” hangszerre azt mondja, hogy 88 I. m. „Ha nagy magasságból ütünk, a billentyűk erősen szólnak, a hangok alig.” „A billentyűket az ujjheggyel kell ütni, de úgy, hogy a köröm ne érintse a billentyűt... a szólamok így telten, édesen és szelíden csengenek ... ha körömmel ütünk ... a billentyű fája nagyon nagy hangot ad, a húr pedig keveset, ezt is szellem nélkül.” 89 Ludwig Riemann: Das Wesen des Klavierklanges und seine Beziehungen zum Anschlag. (Breitkopf & Härtel, 1911) 76
