Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)

A ZONGORA FELTALÁLÓI

volt és ami még fontosabb, drága volt —, ez a zene már elsősorban zongoramuzsika. Ezért vitte koncertekre mindig a saját zongoráját Mozart, amikor csak lehetett. Hangszerét „Reiseklavier”nak is nevezték, annyit utazott. Persze még így is sokszor megtörtént, elsősorban magánházaknál, hogy cembalón játszották a zongoraműveket azok a szerzők is, akik egyébként zongorára képzelték el darabjaikat.

A három hangszer szerepét jellemezve 1807-ben így ír a „Leipziger Allgemeine Musikalische Zeitung”: „A cembalo szerkezete lehetetlenné teszi a kifejezés finom változásait és árnyalásait. Ez az egyébként ragyogó, és a nagyzenekar vezetéséhez — különösen operánál — annak idején célszerűnek talált hangszer húsz év óta fokozatosan háttérbe szorult a fortepiano miatt, és csak ritkán — nem úgy, mint húsz éve vagy még régebben—alkalmazzák szólóesteken. A zongorában ugyanis az újabb hangszerkészítők egyesítették a hang minden finomságát és kedvességét — ami csak kitűnő fúvós hangszerek sajátossága — a cembalo erejével és pompájával, sőt magát a hangok tetszés szerinti kitartását is lehetővé tették bizonyos fokig, amellett, hogy a zongorának előnye a könnyű billentés, a mindig nehezen és keményen játszható cembalóval szemben. Ehhez jön még a lehetőség, hogy a hangzást kívánság szerint lehet fokozatosan erősíteni vagy pianissimóig lehalkítani, meg a klaviatúra hat oktávig való megnövelése.

Ezzel szemben igazságtalan a clavichord háttérbe szorítása.

Sajátos vonzóereje van és lehetővé tesz az előadásban bizonyos finomságot, érzékenységet és bensőséget, ugyanakkor lágyan csillogó vagy inkább olvadó kifejezést, finoman és mégis élesen megrajzolt játékot, amelyre a zongora nem alkalmas. C. Ph. E. Bach bizonyosan erre a különbségre való tekintettel írja ,,Sammlungen für Kenner und Liebhaber” c. munkájában csak a rondókat zongorára, a szonátákat és a fantáziákat azonban clavichordra, amelynek ő köztudomás szerint oly nagy mestere volt. Ha már a zongora egyedül vonzó hangjával olyan nagyon magával ragad és ítéletünket megvesztegeti, úgy a szerényebb clavichord szelídebb hangzásával több szabadságot és nyugalmat ad nekünk, és a hangjában nemcsak pusztán hangot, hanem harmóniát, melódiát és kifejezést is tolmácsol. Ezért értékelte Mozart, a zongorajátéknak ez a nagy mestere, azt a Silbermann-féle clavichordot, amelyet a megboldogult Doles kántornál Lipcsében talált, olyan nagyon, hogy tekintélyes árat kínált érte, bár hiába, mert az érdemes aggastyán, megboldogult barátjának (magának a készítőnek) ajándékát nem akarta eladni.”

50