Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A CEMBALO
a napló írója hogyan alkudott egy spinettre, majd 5 fontért hogyan vásárolta meg. Ugyanebben az időben egy pedállal ellátott cembalo 50 font volt. Az egész hangszert „Pedál” nak hívják, mert a változatokat lábbal lehet beállítani. Olasz hangszereken még jóval későbbi időkben sem volt pedál, csak húzóval működő regiszterbeállítás. Taskin (1723—1795) Párizsban 10—12 változattal készíti hangszereit, amelyeket pedállal lehetett szabályozni. Shudi és Broad wood a lantot és a „redőnyt” (1. lentebb) szabályozzák pedállal, és ismerünk 1779-ből egy pedállal ellátott Sebastian Erard cembalót is. Aránylag kevés hangszer készült pedállal. Ennek nem az volt az oka, hogy a zenészek nem kedvelték; valószínűleg gyakran alkalmazták a térddel szabályozható regiszterváltást is. Ez a berendezés — mert egyszerűbb — nyilvánvalóan régibb, mint a pedálos megoldás. A pedál tehát ritkaságnak számított, de a XVIII. század cembalistái — ha nem is tekintették alapkövetelménynek — igen jelentős előnynek könyvelték el, ha egy cembalo pedállal volt ellátva, így nyilatkozik Adlung és Ph. E. Bach; még Leopold Mozart is elragadtatással számol be a Nagy Frigyesnek szánt Tschudi-cembalóról, amelyen a fiatal Mozart Londonban játszott: „Tschudi úr az összes regisztereket pedállal kötötte össze úgy, hogy azok a láb nyomása által egymás után könnyen kikapcsolhatok, és így a hang alakulása és erősödése tetszés szerint szabályozható; ezt a crescendót és decrescendót a zongorista (Claviristen) urak már régóta óhajtották.” A londoni Shudi 1769-ben szabadalmaztatta a „Venetian Swell”-t, amely az orgona mintájára készített redőny-berendezés volt.39 Pedállal szabályozható redőny fedte a húrozatot, amelynek fokozatos kinyitásával vagy zárásával erősíteni, illetve halkítani lehetett a hangokat. Kirkman ugyanezt a fedél részleges felemelésével érte el, a pedál egy külön kis fedelet nyitott ki. Valószínűleg magyar származású Franciscus Patavinus, azaz a padovai Franciscus, akinek hangszerein ilyen felírás szerepel: Francisci Patavini Dicti Ongaro. (Egy virginál 1527-ből a brüsszeli és egy cembalo 1561-ből a müncheni múzeumban.) Az augsburgi Fugger-gyüjtemény 1756-ból származó leltára így írja le egy cembalóját: „Gyönyörű hosszú hangszer, finom fekete ébenfából, elefántcsont domborművekkel díszítve, mesterien festett tokban, három [regiszter]-húzóval, elefántcsont billentyűkkel, aranyozott [hangoló- és kiakasztó] szegekkel és erőteljes hanggal. Készítette a velencei Franco Ungaro.” (Curt Sachs: The history of musical instruments. London, 1942) ★ A cembalo a zenekari játékban nélkülözhetetlen volt. A XVII. század nagy mozgalma, a „Stile nuovo” zeneművei számára a cembalo minden világi zenében a zenekar fundamentumát adta, a Basso continuo-t játszotta. Fia nagyobb volt a zenekar, két cembalót alkalmaztak, mint ahogy ezt Quantz, Nagy Frigyes fuvolása is előírja.40 [Monteverdi zenekarában is két cembalo volt.] 39 Egyes források szerint az orgona redőnyszerkezeténél a Shudi-félét utánozták. 40 Johann Joachim Quantz: Versuch einer Anweisung die Flöte traversiére zu spielen. 1752. 28. ábra. A cembalo pedálszerkezetének vázlata. 32
