Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A CLAVICHORD
díszes iparművészeti munkával kiképezve. A régi, billentyűs hangszerek szekrénye alul teljesen zárt volt, és így a rozetta egyben hangnyílásként is szolgált. A clavichord természetesen örökölte az organistrumtól azt a jellegzetességet is, hogy egy húron több hangot lehet képezni. A régebbi clavichordok így kizárólag „bund”-okkal, kötésekkel készültek. A „bund” kifejezés a lanttól származik, amelyen éppen úgy, mint ma a gitáron, ilyen „kötések” jelölték a fogások helyét és könnyítették meg a hangképzést. A fogólapból kiemelkedő „kötések” segítségével ugyanis pontosabb végződést adhatunk a húrnak, mintha csak az ujjunk szabja meg a húr hosszát. A magasabb húroknál 3—4 billentyű is tartozhatott ugyanahhoz a húrhoz. A mélyeknél már csak kevesebb, a legmélyebbeknél pedig mindegyik billentyűhöz külön húrnak kellett tartozni. Ennek a beosztásnak igen egyszerű oka volt. Ha ugyanis két szomszédos billentyű ugyanahhoz a húrhoz tartozik, akkor a mélyebb hanghoz tartozó billentyű tangensének nagyobb húrrészt kell lefogni, mint a magasabb hanghoz tartozónak. (A különbség egy félhang távolságnál 6/100 X a magasabb hang zengő húrhossza.) A magas hangokhoz szolgáló rövidebb húroknál nem jelentős a különbség, és a billentyűk alakját alig kell megváltoztatni, alig kell a tangens felé eső részt oldalt hajlítani. A basszushangok hosszú húrjainál azonban már olyan nagy az eltérés, hogy a billentyűk alakját teljesen el kellene torzítani. Ilyenforma billentyűkkel szinte lehetetlen lenne játszani, és az elkészítésük is sokkal nehezebb. Természetesen az ilyen építésű hangszerek komoly hátránya volt, hogy ezeken a szekund hangközök nagy részét nem lehetett megszólaltatni, hacsak véletlenül a szekund két hangja nem került két különböző húrra. Az előzőleg említett Pesaro-féle clavichordon még terc-távolság is van ugyanazon a húron, mert a kétvonásos disz-e-f és fisz is közös húrra kerül. (Ezen a hangszeren egyedül ehhez a húrhoz tartozik négy billentyű.) Ne felejtsük el azonban, hogy a XV—XVI. század muzsikájában nem is volt szükség disszonanciák játékára, vagy egy olyan „ritka” tere megszólalására, mint a disz—fisz.7 A XVII. században már egyre kevesebb billentyű tartozik egy-egy húrhoz, és a XVIII. század első felében már elterjed a „bundfrei” clavichord, amely tehát szabad a kötésektől, amelynél minden billentyűhöz külön húr tartozik. Nehogy azt higgyük, hogy a „gebundene” clavichordoknak csak az volt az előnyük, hogy olcsóbbak voltak. Persze ez is sokat számított, hiszen még jóval később is ez volt a clavichord elterjedésének legbiztosabb záloga. Emellett azonban még a XVIII. századi hangszerismertetésekben is mindig ott találjuk azt az érvet, hogy könnyebb hangolni a „gebundene” clavichordokat, mert egy húr hangolásával egyszerre 3—4 hang lesz tiszta. A XVIII. század második felében már minden muzsikus a „Bundfrei” clavichordot részesíti előnyben. Adlung a „Musica mechanica Organoedi-”ben8 ezt írja: „A clavichordot akkor tekintjük tökéletesnek, ha »bundfrei«. Sok olyan hangszer van, hogy három vagy négy billentyű üt egy húrra, illetőleg kettőzött húrra: bundfreinek ellenben azt nevezzük, amikor legalábbis mindegyik diato-7 A hangok elosztása olyan ügyesen történt, hogy a Wohltemperiertes majdnem minden darabját el lehet játszani kötött clavichordon is. 8 Jacob Adlung: Musica mechanica Organoedi 1768. II. 148. old. (Bärenreiter, 1961.) 8. ábra. XVII. századból származó gebundenes clavichord. Jól megfigyelhető a basszus billentyűk erős szögben hajlított formája. Hangterjedelme: C—c3. (Rövid oktáv + két tört billentyű.) Lipcsei múzeum. 12
