Beck Salamon: Magyar védjegyjog - A "Polgári jog" könyvtára 19. (Budapest, 1934)
Negyedik fejezet. Védjegyjogi keresetek
205 ben és a későbbi fellépésben rejlő contra bonos mores jelleg. A lemondás egyébként is csak fiktiv,* ami a valóságban nem él — sőt az eljárást rosszhiszeművé, a jó erkölcsökbe ütközővé épen az teszi, hogy felperes nem mondott le jogáról és annyira távol áll tőle a lomondás gondolata, hogy egyenesen a későbbi jogérvényesítés a spekulációja egyik eleme. Hadd költekezzék, majd utóbb lecsapok rá 1 ez az a gondolat, ami nem fér meg a jó erkölcsökkel. Ez a gondolatmenet azonban a joglemondást kizárja sőt egyenesen a jog konzerválási szándéka él benne. Az utolsó évek német irodalmában a késői jogérvényesítés kérdése igen nagy vitákra adott alkalmat. A Reichsgericht gyakorlatában a késői jogérvényesítés jogszüntető hatása általánosságban elismertetett és a Reichsgericht ítélkezésein alapuló Verwirkungstheorie ma az uralkodó felfogás. Az angol gyakorlatot tükrözteti vissza egy Ullmer által hangoztatott angol ítélet kijelentése : „The very life of a trade mark depends upon the promptitude with which it is vindicated“ (id. munka 56.1.). A magyar gyakorlat a versenyjogi praxisban fejlődött ki. A Kúria P. IV. 1148/1931. számú ítélete szerint „ . . . aki 5 éven át tudatosan eltűri, hogy az őt jogosan megillető árúnevet más használja, ennyi idő után kártérítést nem követelhet, mert az esetleges kár az üzleti szokásokkal ellenkező saját magatartásának következménye.“ (Iparjogi Szemle 1933. évi 7—8. szám). A Kúria P. IV. 4216/932. sz. határozata (Kér. jog 1933. év 4. szám) kimondotta, hogy ha a versenytárs hosszabb időn át tudatosan elnézi, hogy az őt megillető megjelölést a versenytársa hosszabb időn át rendszeresen használja, a tisztes kereskedői felfogással ellenkeznék az előbbinek az eljárása, hogy az utóbbit évek múltán akkor tiltsa el, amikor a megjelölést már saját vállalatára bevezette abban a hitben, hogy azzal a másik érdekeiben magát sértve nem érzi. Érdemes mellékesen megemlíteni, hogy a konkrét ügyben a Kúria feloldást íendelt abban az irányban, hogy az alperes a felperes állítása szerint a felperesével rokon árúra csupán a legújabb időben terjesztette ki üzleti körét. Ennek valósága esetére a Kúria szerint (nézetünk szerint helyesen) felperest megilletné az abbanhagyási igény és pedig nemcsak az újonnan felvett felperesével konkurrens árúcikk tekintetében, hanem általánosságban is, mert ez esetben az alperes javára a zavartalan birtoklás nem szó-• A francia jog „abandon lacite“-ről beszél. Ld. Útiméi: Warenzeichen u. unleuterer Wettbewerb 43. I.
