Beck Salamon: Magyar védjegyjog - A "Polgári jog" könyvtára 19. (Budapest, 1934)
Első fejezet. Alapfogalmak
12 hogy a vállalat előzékenységével, megbízhatóságával a közönség körében barátokat szerzett; az ily ismertető jelek a tvt. oltalmában részesednek a mai jogállapot szerint is, de a tvt. oltalma nem egyező a védjegytörvény oltalmával, amiről a következő fejezetben lesz szó, de emellett a védjegy útján való megkülönböztetés a szolgáltatásokat nyújtó vállalatnál is indokolt igyekezet. A Firmenmarke megteremtése utáni reformtörekvések a védjegynek az áruhoz tapadását amúgy is lazítani fogják és nem annyira az áru, mint a cég megkülönböztetésére fogják helyezni a súlyt. Ez a fejlődési menet a gondolkodási renyheség azon ellenállását, amely mai fogalmaink szerint a védjegyet az árúhoz köti, gyöngíteni és a szolgáltatás védjeggyel való különböztetésének útját is egyengetni fogja. A tételes védjegyjog álláspontja azonban egyelőre kétségtelenül az, hogy védjegy szolgáltatásra igénybe nem vehető. De védjegyjogi gyakorlatunkban amúgy is megvan a hajlandóság, hogy az „árú“ szó értelmét szorosra fogja és árú alatt csak az eladás útján értékesített tárgyakat értse. Ezen felfogás következése, hogy például a bérbeadás útján értékesített tárgyakat gyakorlatunk nem tekinti árunak és ezért a védjegyezésből a bérbeadásra szánt tárgyakat kirekeszti. A K.M. 597/1903. sz. határozata (Szász Döntvénytár 5. eset) kimondja, hogy a „törvény azon rendelkezéséből, hogy védjegyet csak kereskedelmi forgalomra szánt készítményre és árúra lehet engedélyezni“, (ez a szó egyébként is megtévesztő, nem felel meg védjegytörvényünk szellemének) szóval oly dologra, mely adás-vétel, „csere útján a termelő kezéből a fogyasztó kezébe jut“ és ennélfogva „bérkocsitulajdonos, aki letett védjegyét nem eladásra, hanem csak kibérlésre szánt kocsijainak megjelölésére kívánja alkalmazni, nyilvánvaló, hogy a jelen esetben bérkocsik alatt a törvényben megkívánt árúk vagy készítmények nem érthetők.“ A liberálisabb értelmezésnek pedig szinte ajtót nyitott, hogy a törvény nemcsupán árúról, amely még azonosítható volna az eladásra szánt tárgygyal, hanem készítményről is beszél. Fentebb már kifejtettük, hogy történelmileg mit akart a készítmény és árú jelenteni, de a történeti alapon való értelmezés mellett ma már általános értelmezési elv, hogy a törvény „up to date,“ mai értelme szerint fogandó fel, a törvényhozó úgynevezett akaratától függetlenül is. (Ld. Nagy-Szarka 10. old.) A külföldi gyakorlat és irodalmi közfelfogás nem ily szigorú. Seligsohn a legvilágosabban juttatja ezt kifejezésre. „Als Waaren sind auch Gegenstände zu erachten, die nur zu leih
