Vida Sándor: A védjegy és az ipari termékek értékesítése (Budapest, 1962)
I. Alapfogalmak. A védjegy története
lelhetők fel, mely ókori kenyérbélyegzők tulajdonképpen előfutárai a mi kenyérgyáraink által alkalmazott kenyércímkéknek. A Duna völgyében feltárt római táborokban talált téglákon pedig azoknak a római légióknak jelei szerepelnek, amelyek a tábort építették és valószínűleg a téglát is előállították. A középkorból még több emlék maradt ránk a mai védjegyek előfutárai sorából. A céhrendszer kifejlődésével minden céh saját jelvényt, céhjelet alakított ki, amelyet a kézműves céhek tagjai az általuk előállított árukon is feltüntettek. Egyes szakmákban a hatóságok kötelezték az iparosokat arra, hogy készítményeiket olyan jellel lássák el, amelynek alapján az előállítók felismerhetők. Ezzel az intézkedéssel az akkoriban gyakran alkalmazott hatósági minőségi előírások teljesítésének ellenőrzését kívánták biztosítani. Az angol parlament például 1266-ban törvényt hozott arról, hogy minden pék más-más jellel jelölje meg kenyereit, s így „amennyiben a kenyér hiányos súlyúnak bizonyulna, kiderüljön, hogy az kinek a hibája.” 1300-ban ugyancsak az angol parlament arról hozott törvényt, hogy az arany- és ezüstművesek áruikat megjelölni kötelesek. Egy közös jel mutatta, hogy az áru Angliában készült, az előállítás városát egy további jelből lehetett megállapítani, ezenfelül pedig külön jelek szolgáltak az adólerovás megtörténtének igazolásaira, valamint a készítő aranyműves nevének és az elkészítés időpontjának feltüntetésére. A korabeli hatósági minőségi előírások teljesítésének ellenőrzését biztosította az az akkoriban jóformán valamennyi országban meghonosított rendelkezés is, mely szerint a kard-, kasza- és fegyverkovácsok áruikat jelvényeikkel voltak kötelesek ellátni. Ezen intézkedésnek akkoriban bizonyára hadászati jelentősége is volt, hiszen a fegyverek minősége csaták sorsát dönthette el. A kard-, kasza és fegyverkovácsok e jelvényei rendszerint egyszerű, igényiá
