Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Első rész. Történeti és elméleti alapvetés
Elméleti alapvetés a felhasználó együtt, közös erőfeszítéssel törekednek a közös cél megvalósítására. A szerzői jog ilyen értelemben vett tartalmi meghatározottságából következik az is, hogy nincs elvi különbség a szerzői jog tartalmát illetően a munkaviszonyban alkotott és a munkaviszonyon kívül alkotott művekre vonatkozó jogosultságok között. Végül abban is objektíve meghatározottnak látjuk a szerzői jog tartalmát, hogy a szerző rendelkezési jogán alapuló szerződésforma alapvető ugyan, de nem egyetlen formája a társadalmi felhasználásnak. A szerzői alkotásoknak a modern időkben egyre jellegzetesebbé váló tömeges felhasználása — itt elsősorban a rádióra és a televízióra, a kulturális javak e legnagyobb „fogyasztóira” kell gondolnunk, de gondolhatunk a tömegesen előállított hang-, sőt képfelvételek tetszőleges számú visszaadására is - éppen méreteinél fogva nem viseli el felhasználásonként az egyedi szerződéses formát. Az ilyenféle társadalmi felhasználási módokra szükségszerűen alakult ki a törvényi engedély rendszere, amelyik a már nyilvánosságra hozott mű változatlan felhasználását a szerző külön hozzájárulása, tehát külön szerződéskötés nélkül, de alkalmas módon megállapított — rendszerint átalányösszegű — díj fizetése ellenében teszi lehetővé. A törvényi engedély rendszerének történelmi kialakulása jól példázza, hogy a tömeges felhasználás viszonyai között az eseti szerződéssel történő jogosítás rendszere hogyan csap át kérlelhetetlen következetességgel saját ellentétébe, a díjfizetéshez kötött, de a szerző külön engedélyétől nem függő felhasználás lehetőségébe. Hiába biztosított a szerzői jog a szerző számára ún. nyilvános előadási jogot, amely a szerző engedélyéhez kötötte zeneművének nyilvános előadását. Amint a szórakoztató helyeken tömegessé vált a zeneszolgáltatás, gyakorlatilag lehetetlen volt, hogy akár a kocsmáros vagy a zenekar esetenként kérje meg a szerző hozzájárulását divatossá vált dalának eljátszásához, akár hogy a szerző rendszeresen utána járjon, hol játszák hozzájárulása nélkül, tehát jogosulatlanul művét. Éppen ezért a szerzők jogvédő társulatokat alakítottak, ezekre „ruházták” műveiknek nyilvános előadási jogait, az ún. „kisjogokat”. Ezek a társaságok azután megfelelő ellenőrző hálózatot hoztak létre és rákénvszerítették a zenéltetőket, hogy e szervezetekkel kössenek átalánydíjas szerződést, aminek ellenében a szervezetek garantálták, hogy háborítatlanul előadhatják a szerzői védelem alatt álló zeneműveket. A befolyó összegeket azután meghatározott kulcs szerint, rendszerint a játszottság arányában osztották fel az érdekelt szerzők között. A példa jól mutatja, hogy a tömeges felhasználás egy bizonyos mértéke kizárja az esetenkénti szerződéskötés rendszerét és kikényszeríti a közvetlen társadalmi felhasználásnak olyan módjait, amelyek tartalmukban lényegileg a modern szerzői jogi törvények törvényi engedélyrendszere felé mutatnak. S nem véletlen az sem, hogy ma már valamennyi szocialista szerzői jogi törvény törvényi engedélyt biztosít a rádiónak és a televíziónak minden nyilvánosságra hozott mű változatlan formában történő sugárzására. 72
