Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Első rész. Történeti és elméleti alapvetés
IV. A magyar szerzői jog új törvény meghozatalát a szerzői jogi tényállások fejlődése is, így pl. a mechanikai rögzítés szerzői jogi problémái, a „mozgófényképészet” aktuálissá vált kérdései, vagy az előadóművészek teljesítményének rögzítésével kapcsolatban felmerülő sajátos védelmi igények jelentkezése. Az újrakodifikált szerzői jogot az 1921. évi LIV. tv. tartalmazta. Magyarországnak a Berni Unióhoz csatlakozását ezt követően az 1922: XIII. tv. iktatta törvénybe. Az új törvény nem épült számottevő elméleti előkészítésre. A magyar jogtudomány nagyjából elintézettnek vette a kérdést az 1884. évi törvényben tükröződő felfogással, amely lényegében megfelelt a kapitalizálódó társadalom követelményeinek és abban foglalható össze, hogy a szerzői jog a tulajdontól ugyan különbözik, de lényegét tekintve vagyonjogi intézmény. Grosschmid „nem dologi absolut jognak” minősítette, mivel nem dologra concentrálódik, mint a tulajdonjog, hanem inkább cselekvési nemekkel körülírt tilalmakra [Fejezetek, XVI. Fej. C. b. (138. §) 30. jegyzet; 1900], Ugyanakkor azonban materiális jognak tekintette, mint „kiható” jogot, szemben az általa „beható” jogként „inamateriálisnak” nevezett, „az embernek saját személyére vonatkozó” jogokkal, amilyen pl. a becsülethez való jog (uo. 32. jegyz.). Jó másfél évtizeddel később Szladits Károly a tulajdonhoz hasonló, vagyonértékű jognak minősítette a szerzői jogot (A magyar magánjog vázlata, 1917; 22. § : Az eszmei javakon való jogok, 92. old.). Röviddel az 1921. évi szerzői jogi törvény meghozatala után a festőművész bíróság által elismert jogát a kontár átfestéssel szembeni tiltakozáshoz mint a művészt a szerzői jogon felül megillető személyiségi jogot értékelte (Magánjogunk újabb szabályai, 1926; 37. old.). Felfogása a Kohler-íéle „Immaterialgüterrecht” koncepcióhoz állt közel. Az 1921. évi szerzői jogi törvény műfajonként külön fejezetben tárgyalta a védelem szabályait, ezek sorában is az irodalom-középpontú szabályozást helyezte előtérbe; nem épített a szerzői jog általános koncepciójára. Annak következtében, hogy kimerítő felsorolás keretében, meghatározott felhasználási esetek szerinti konkrét vagyoni jogosítványokat biztosított a szerzőknek, védelem nélkül maradt minden olyan felhasználási mód, ami a tételes meghatározások körén kívül rekedt; így például az írói művek nyilvános előadási joga is. E kodifikációs módszer következtében rövidesen további joghézagokat eredményezett a technikai fejlődés is. A bírói gyakorlat ezen a téren a kiterjesztő analógia útján igyekezett segíteni, a rádiósugárzáshoz való jogot például a „mechanikai előadást szolgáló készülékekre” való engedély nélküli átvitelt tiltó szakasz alapján ismerte el a Kúria (P. I. 1333/1935.). A törvény másik lényeges fogyatékossága volt, hogy a szerzői jog vagyoni érdekű felfogásán alapult és csupán bizonytalan támpontokat nyújtott a személyiségi jogi vonatkozások elismeréséhez. Ez a hiányosság mindenképpen orvoslást igényelt, amikor Magyarország 1931-ben törvénybe iktatta a Berni Unió 1928. évi római 53
