Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
III. A fotográfia birtokba veszi a világot
Veress Ferenc is érdeklődéssel tanulmányozta „Nikeforus Niépce minden találmányát" [12], s jó néhányszor kísérletet is tett „a rézlemeznek aszfalttal való behúzására", a fotógalvanográfiával, fotokalkográfiával, a cinkográfiával, de kevés eredménnyel. [13] „A fényképek által való illustratio" nagy előnye természethűségében rejlett, s a fotográfia másoló eljárásainak munkaigényével ellentétben, gyorsan, nagy mennyiségben sokszorosíthatták a különféle jellegű „nyomatokat". Mindezek ellenére viszonylag kevesen próbálkoztak előállításukkal, mert megkérdőjelezték az efféle képek tartósságát. Poitevin találmánya, a fényképkónyomat, vagy fotólitográfia valamennyi korábbi eljárásnál gyorsabban és szélesebb körben terjedt el. A „kőnyomó fénykép duczok [...] külön mesterek kezére jutottak, s azok mint jól jövedelmező forrásokat igyekeztek gyarapítani". Magyarországon a galvanoplasztikát, a fotólitográfiát jószerivel csak hírből ismerték, s még az 1870-es évek végén is szinte alig akadt egy-két vállalkozó az országban, aki ezek közül valamelyik elsajátítására és művelésére elszánta volna magát. [14] E kevesek közül is figyelemre méltóak az üttörők, Weinwurm Mátyás (1813-1897) Budapesten és Beszédes Sándor (1830-1889) Esztergomban, akik az elsők között nyitottak fénykép-kőnyomó műhelyt ekkoriban. Őket követte Klösz György és Heisler József ugyancsak a fővárosban, illetve Beranek }., aki az első dél-magyarországi fény-kőnyomdát alapította. [15] Dürer Albert kisebb passiója címmel érdekes album jelent meg 1875-ben Esztergomban. Beszédes Sándor „fényvéseti utánzatait" tartalmazta, Dürer 37 kis fametszetének fotólitografált, hű mását, az 1874-ben létesített fény-kőnyomda első termékét. E „másolati mód" akkor egészen űjnak számított Magyarországon. Beszédes - akit az 1873-as bécsi világkiállításon éremmel is jutalmaztak kísérleteiért - szabadalmat kapott rá a Monarchia területére. Ettől kezdve nem szűkölködött megbízásokban. A Tudományos Akadémia régi okmányokat, a hadügyminisztérium „hadtani" térképeket másoltatott vele. Az okmányok litografálása kevésbé sikerült ugyan - akadt köztük homályos, elmosódott vonalü kép is -, elképzelhető, hogy a jelentős találmány még „a végső simítás tökéletesítését" várta [16], de az 1881-ben megrendezett velencei földrajzi kongresszusra már oly szép, fényvésetekből álló, pompás albumot küldött, hogy munkájáért dicsérő oklevélben részesült. Négy évvel később, a budapesti országos kiállítás bírálóbizottsága viszont Klösz György fotólitográfiáit találta - közreműködői éremmel kitüntetve - az „érdemre jogosultnak". A cinklemezről végzett fénykép-sokszorosítás a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas évek elején „már is sok műteremben otthonos" volt. A horganyvésetek készítését Weinwurm Mátyás kezdte, majd fia, Weinwurm Antal és Klösz György folytatták műintézeteikben. Az előbbit „ új iparág meghonosításáért", az utóbbit „jó czinkográfiáiért" 1885-ben kiállítási nagy éremmel, illetve közreműködői éremmel jutalmazták. [17] Weinwurm Antalnak sikerült Budapestre csábítani Josef Buchan bécsi cinkográfust. Ő vezette be azután a magyar munkásokat a klisékészítés és az eljárás műhelytitkaiba. A sokszorosítandó képet az e célra előállított - zselatinnal, vagy albumínnal fedett, kálium-bikromáttal érzékenyített - „átvivő papírra" másolták [18], majd 156
