Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
III. A fotográfia birtokba veszi a világot
zsíros festékkel bekenték. A zselatin-lapot meleg, az albimínnal fedett lapot hideg vízzel hívták elő, és vitték rá félig nedvesen a horgany(cink) lemezre. Miután a képet zsíros festékkel hengerelték, aszfalt-, vagy gyantaporral behintették, és a lemezre olvasztották. Végül a kellő mélységű maratás következett, amelynek eredményeképpen „a rajzot feltüntető vonalak kiemelkedve maradtak", és kezdődhetett a sokszorosítás. Később a pozitív képet másolták közvetlenül a cinklemezre. „Kollodium vastagságú", kloroformban oldott, „legjobb féle szíriai aszfalttal" [19] vagy kálium-bikromát és tojásfehérje (illetve „chrom-gumi-arabicum") oldatával húzták be a nyomólemezt, s „etetőszerül" vas-klorid szeszes oldatát használták. Az aszfalt - a káliumbikromátos fehérjemázzal ellentétben - finomabb, de mégsem kielégítő rajzolatot adott. Ezért azután, ha az eredeti tökéletes visszaadását - azaz teljesen éles vonalrajzot - követelte a megrendelő, a „horganyvéset" nem bizonyult megfelelő sokszorosító eljárásnak. Az „általvető papiros" használata - mivel a papírt készen árulták - általában kedveltebb volt. A „photochemigráphus" [20], ha „általvető papírral magasra maratott", a cinklapon negatívot, ha „föstékes nyomással működött", pozitív képet kapott. Mélynyomásnál a „szemcsés matrice" jellegének „fordítottnak" kellett lennie, azaz negatív helyett pozitívnak és megfordítva. Illusztrációk készítésekor - egy idő után - csakis a „zinkmagasnyomást" használták. Ha azonban a „nyomdához alkalmas lapokat" félárnyalatú „hatással" kellett készíteni, csak a képet pontokra bontó „Raster" (rostély) eljárás vezetett célra. [21] A nem nagy létszámú magyar cinkográfus-gárda - amelyik időközben Wottitz Manfréddal, Herbst Samuval, Kanitz C. és Fiaival gyarapodott - külföldön is hírnevet szerzett magának. Bulgária első photochemigrafiai műintézetét Balázs Zsigmond alapította 1895-ben, Klösz György pedig az 1900-as párizsi világkiállításon - amelyen egyedül képviselte a magyar reprodukciós fényképészetet - azt éppen kiváló cinkográfiáival - így Budapest látköre című kiadványával - öregbítette. [22] A fotomechanikai (sokszorosító) eljárások részletes „kezelésmódját" többnyire titokban tartották a feltalálók, de néhány esetben még a felhasználót is fukarkodtak tájékoztatni arról, hogy milyen módon készült a sokszorosított kép. így a „jóhímevű Borsos és Doktor-czég" - amelyik „legújabban ismét egyesülve Borsos, Doktor és Varságh m. kir. udvari fényképész czím alatt" a főváros legnagyobb műtermét létesítette, az Erzsébet-tér 1. számú házban, „térképek, vázlatok, rajzok, vagy fényképészeti fametszési és fényképnyomat utáni sokszorosítására" is vállalkozva - sem közölte, hogy Kossuthnak, a torinói H. Le Lieur-nél készült, legutóbbi fényképét mily módon sokszorosította 1875-ben a még Borsos, Koller, Varságh cég utóbbi társtulajdonosa, „szép olajszinnyomatban". [23] így csak találgatni lehetett, vajon a „három hajdan napfényként kisugárzott életrevaló eljárás" közül („üveglapról a fénykép-üvegnyomat, rézlapról a fénykép-réznyomat, kőlapról a fénykép-konyomat) melyikkel készült. A fényképnyomat - amelynek Josef Albert (1825-1886) „adott legnagyobb lendületet" - „kezelésmóddal" olyan sokszorosító eljárást jelöltek, amelyben ismételten a festenysavas enyv (avagy a kálium-bikromáttal érzékenyített zselatin) játszotta a 157
