Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VIII. Szakma és szaksajtó
tölthettek be az elméletalkotásban szerepet annak veszélye nélkül, hogy a nem tudományos igénnyel alkotott fogalmak gúzsba kötik magát az elméletalkotó tevékenységet is, zsákutcába viszik a gondolkodást. A fényképészeti ismeretanyag kialakításának története folyamán a legkülönbözőbb, de azonos tárgyra vonatkozó elméletek anélkül követhették egymást, hogy a megelőzőekről kiderült volna, hogy hamisak; anélkül, hogy az utánuk következőek az előbbiekre épülve változtattak volna azon, ami hamis volt. Ugyanúgy mint kezdetben, később is ellenőrizetlenül, a definiálás legkisebb igénye nélkül használták fel a különböző elméletalkotók érvelésükben ugyanazokat a fogalmakat. Magabiztosan, szüntelenül alkalmazták őket, írtak róluk, érveltek velük, úgy, mintha mindenki azonos dolgot értene alattuk, mintha ezek tartalmát valaha is (pl. ott, ahonnan átvették) tisztázták volna, mintha ezek a fogalmak jól és egyértelműen meghatározható jelenségeknek feleltek volna meg, holott tartalmukban meghatározatlanok, jelentésükben többértelműek, jellemző jegyeikben egymásnak ellentmondóak voltak. Tükröződött bennük, hogy a benyomások képezték az általánosítás alapját. Egy, a benyomásokra építő fogalom-meghatározás nem nyújt többet, mint egy meghatározatlanul használt fogalom, mivel nincs bizonytalanabb, változó alap, mint a benyomás. Ezért aztán hiába alkotják meg gondosan, látszólag logikusan, az absztrakció eredményeképpen az elméletekbe foglalt fogalmakat, ha benyomások bizonytalan talajára építették őket. Ily módon szembeállítottak olyan tényeket, amelyek hasonlóak voltak, összekevertek olyanokat, amelyeket meg kellett volna különböztetni egymástól (pl. a műfajok meghatározásában). A fényképészeti ismeretanyagnak azért nem sikerült tudományos ismeretanyaggá válnia, mert a benyomásokra építő fogalom-meghatározás és elméletalkotás gyakorlata normarendszerré merevedett mindazok számára, akik az elméleti tevékenységben elkötelezték magukat. Nem véletlen, hogy szinte kivétel nélkül egy személyben alkotók is voltak, és a művészi alkotás gyakorlatának talajáról - ahol a benyomások döntőek -, a művészi alkotótevékenységben érvényesülő módszerek (pl. intuíció) átültetésével kívántak elméletet alkotni. A fényképészeti ismeretanyagot alkotó elméletekben ezek a fogalmak szerepét betölteni szándékozó gondolati képződmények rövid idő alatt ellepték az ismeretanyag egészét, valamennyi témakörét, és minden területen a tudományosság igényével alkotott fogalmi apparátus, a tudományos elméletalkotó tevékenység kifejlődésének áthághatatlan akadályává váltak. A fényképészet korai elméletalkotói számára nem az volt az elsődleges szempont, hogy egy elmélet (az igazsághoz) hűen tolmácsolja a jelenségek természetét, a közöttük lévő összefüggéseket, hanem az, hogy megfelelően érzékeltesse a dolgok gyakorlati jelentőségét, segítsen az „ítélet" alkotásban. A dolgok gyakorlati jelentőségének tükrözésére teremtett és hivatott fogalmak viszont magát a jelenséget is csak megközelítően tudták tükrözni. Mivel a dolgok megismerését gyakorlati szempontok vezették, a tudományos igényű megismerő tevékenység, amely az elméletalkotás előfeltétele, kudarcra volt kárhoztatva. Amikor áttekintettük a fényképészetről írott ismeretanyagot, nem tudományos 312
