Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VIII. Szakma és szaksajtó
elméletekkel találtuk szemben tehát magunkat, hanem azzal, amit elméleti tradíciónak nevezünk. Az elméleti tradíció azoknak az elveknek összessége, amelyek beigazolatlan, ellenőrizetlen, állításokban megfogalmazott feltevésekre épülnek, és az elméletek funkcióját hivatottak betölteni. A tradícióra jellemző a szemantikai és logikai inkoherencia - az azonos, de jelentésükben meghatározatlan fogalmak -, amelv a tevékenységről, annak funkciójáról és céljáról vallott elveket („filozófia") takarja, és azokból táplálkozik - ellentétben a tudományos elméletekkel - nem konstruált axióma-rendszerre épül. A tradíció nem a tevékenységről, a dolgokról és jelenségekről alkotott változó megismerés tükröződése és eredménye, hanem a tevékenységet gyakorlók és a tevékenység, a tevékenységet gyakorlók és a társadalmi-kulturális kontextus változó viszonyának normatív szándékkal megfogalmazott tükrözése. A tradícióban tükröződő eszmefuttatások, értékelések mindig az öntudatlanul mintául választott társalgás formáját öltik, amelyben a szép, tetszetős fogalmazás „a stílus") fontosabb mint a mondandó igazság értéke. A tradíció sajátossága, hogy igen gyors ütemben alakul ki, halmozódik fel az adott terülten, ahol nem érvényesül kellő szigorral, szüntelenül az ismeretelméletileg megalapozott ellenőrzés. Mivel a tradíció az általa teremtett értékeken keresztül érdekeket tükröz, a tradícióval való szakítás nem lehet csupán elhatározás kérdése és reménytelen kudarcra van ítélve, ha ez a szakítás nem csoportérdekeket tükröz. A tradíció kiépülésének, rendszerré szerveződésének logikája a különböző területekről i filozófia, esztétika, képzőművészetek) kölcsönzött, kiragadott fogalmakban, és „tekintélyek" nevével fémjelzett elméletek ellenőrzés nélkül történő önkényes áttelepítésében, részletek kombinálásában és üjra értelmezésében fejeződik ki. A tradíció lényegében nem más a fényképészet területén, mint etikai, esztétikai normarendszer. A tudományos ismeretrendszer és az etikai, esztétikai normarendszer szerveződésének logikájában tér el egvmástól. Szemben a tudományos ismeretrendszerrel, amelyben az érvelés során minél nagyobb mértékben korlátozzuk a kijelentések érvényét, annál többet mondanak a jelenségekről, az etikai és esztétikai normarendszerben minél nagyobb mértékben korlátozzuk a kijelentések érvényét, annál kevesebbet mondanak a jelenségekről. Új ismeretek Az ismeretek elavulása, új ismeretek behatolása jellemző minden ismeretanyag változására. Az első néhány évtized neofita, lelkes elméletalkotóit, akik a szakma szinte valamennyi problémáját erkölcsi-esztétikai terminusokban vetették fel, a későbbiek során felváltják olyanok, akik a szakma immáron „elméleti" hagyományának birtokában felkészültebbek, érvelésük bonyolultabb nem egyszer szofisztikus. Ők a fényképészeti szubkultúra tényleges megteremtői, de egyben alanyi is: maguk termelik ki és maguk fogadják be, maguk bírálják el egymás tevékenységét. Ez a 313
