Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
„nézetét" belülről, a földalatti villamos vasúti kocsit örökítette meg. [35] Divald Károly 14 részes sorozatán a Budapesti fővámtéri Dunahíd építése látszik. 1895. május 20-án még a budai hídpillér építése, a vas tartóváz szerelése folyik. Június 25-én már a Budáról Pest felé haladó, beállványozott hídszerkezet is áll az első dunai pillérig. Július 12-én a pesti oldalról kiinduló hídszerkezet és budai mása együttesen szemlélhető. Augusztus 19-én kialakítják a betontartályokat a hídszerkezetben. 1896. január 6-ra elkészül az első pillér hídszerkezeti váza. Július 25-én végre a teljesen kész, de még beállványozott hídszerkezet is látható már. Októberre eltűnik az állványzat: elkészült a híd. [36] Megnyílik az ezredéves kiállítás, a király közreműködésével. Az eseményen Weinwurm Antal is jelen van. Az ő felvételei kalauzolnak tovább a történelmi főcsoporthoz, tornyok és falak alá. Képén a király a fő és székvárosi pavilon előtt időzik. Az első kapu, a halászati pavilon - Divald műterméből. Az iparcsamok, a mezőgazdasági és vízügyi kiállítás - Klösz tolmácsolásában. A fővárosi pavilon belsejében - ugyancsak tőle - a Marchenka-dombormű. Fölszállás Godard ballon captifjával - ahogy Kalmár Péter látta. Az ezredéves díszmenet - 1896 júniusában - a Várba tart, megérkezik a Dísz-térre (a Dunky fivérektől, illetve Kiszer Nándortól). A milleneumi bandérium - Kallós Oszkár (1875-1955) felvételén - a Vár udvarán gyülekezik. [37] Társadalmi mozgalmak A századforduló után új riporter-generáció nő fel, amelynek tagjai szemléletükben más felfogású, a társadalmi kérdéseket tekintve elődeiknél jóval fogékonyabb fotográfusok. Köztük is a kiválóbbak - mint Müllner János (1870-1925), Jelfy Gyula, Nagy Gizi - szeme kivált az erőteljesen megmutatkozó társadalmi egyenlőtlenségekre érzékeny. A korszak is „kedvezett" nekik. A magyar társadalom életében döntő változások érlelődtek, a politikai és társadalmi élet porondja csatazajtól volt hangos. Müllnert rendkívüli riporteri adottságai (mozgékonyság és leleményesség, mesterségbeli tudással párosulva) tették alkalmassá arra, hogy az elkövetkező másfél évtized szinte valamennyi jelentős eseményén jelen lehessen. Tette ezt olyan korszakban, amelyben a státusz nélkül dolgozó fotóriportert még nem jelölték ki „hivatalból" a feladatra. Ugyanis „a sajtófotográfus típusa" nálunk még nemigen fejlődhetett ki, „a képes hírszolgálat úgy szólván még teljesen szervezetlen" volt. Eseményszámba ment, amikor a Magyar Hírlap 1905-ben fényképpályázatot hirdetett, hogy díjnyertesével az újonnan létesített fotóillusztrátor státuszát betöltse. A győztes, Alvinczy Roland azután lapja legjobb illusztrálójává vált, s „autentikusság dolgában" egyetlen rajzoló sem vetekedhetett vele. Az ok, amiért a lapok vonakodtak fotográfusokat alkalmazni, jórészt abban a hiedelemben gyökeredzett, hogy „a mi dolgaink nemigen vagy nagyon ritkán érdeklik a külföldet, saját lapjaink pedig még csekély számuak ahhoz, hogy egy ilyen jellegű vállalatot", mint a képes hírszolgálat, „kellően foglalkoztassanak". Mégis, szép számmal akadt jelentkező - a kapcsolatot rendszerint ők kezdeményezték -, hogy a lapok számára rendszeresen dolgozzék. [38] Mint Müllner. Ő mindig ott volt, ahol történt valami, s úgy helyezkedett, hogy a legmegfelelőbb 282
