Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
szony) 1896 áprilisában köt ki ismét Sydneyben. Könyvének tanúsága szerint azonban járt többek között az Admiralitás-szigeten is. Megfordult és fényképezett Bougainville-ben, a Rubiana-lagunában. Valószínűleg ő készítette az Új-Hebridákon a ma még ismeretlen szerzőknek tulajdonított jó néhány képet. [35] Hopp Ferenc mögött két világkörüli út áll már - amelyek során, Kaliforniából jövet, eljutott Ausztráliába és a Fokvárosba [36], illetve Indiába, Szingapúrba, Ceylonra [37] -, amikor 1898 őszén a lapokból értesül, hogy átadták a forgalomnak az ión. Kongó-vasutat. 66 éves ugyan, mégsem tud ellenállni a vágynak, hogy beutazza a Kongó-vidékét. A Kanári-szigeteken át (Teneriffa csúcsa, Selyemhernyó-telep Santa Crtízban) Szenegál, Libéria (Monrovia főutczája, Bennszülöttek csónakokban, hajójuk körül, amelyen éppen Nagymosást hajtanak végre), Asanti (a mai Ghana), Dahomey érintésével 1899. március 9-én érkezik Kamerunba (Puskapor kirakodása, Falu Kamerun közelében, Nachtigal síremléke, Parkrészlet), az azonos nevű folyó deltájához. [38] A portugál gyarmatbirtok, San Thomé-sziget és Kongó egy részének (Laundana, Cabinda) elhagyása után, az ugyancsak portugál fennhatóság alatt álló San Antonióban végre megpillantja a Kongó-folyó kovakő színű vizét, amelybe hajójuk zöld sávot rajzol. A folyón felfelé haladva jut el „szabad Kongó állam" (amely csak a perszonálunió alapján tartozott 1885-től II. Lipót belga király fennhatósága alá) fővárosáig. Itt végre helyet foglalhat a 400 km hosszú és a világon a legdrágább vasút egyik kényelmes kocsijában, hogy átszelje vele szabad Kongó területét, mintegy 100 sztereó-felvételt készítve a kanyargó út folyamán. [39] A rákövetkező évben Torday Emilnek (1875-1931), később Fleischer Pálnak [40] sikerült már nemcsak a vasútvonal mentén beutaznia Kongót, de eljutniok annak eldugott zugaiba is, a badjo-k, a bambolák, a pigmeusok, a babundák és mobundák földjére. [41] Vojnich Oszkár, a dúsgazdag bácskai földbirtokos vérbeli műkedvelő. Ő csak azért utazza be a világot - Oroszországot a 40.-62. szélességi fok között, a Csendesóceán szigetvilágát, a kelet-indiai szigettengert, Burmát és a Maláj-félszigetet, ahol Férfiak és nők, Vízmerítés, Szántás faekével című képeit készítette, hogy két szenvedélyének, a vadászatnak és a fényképészetnek hódolhasson. Több ezer felvételt hagyott maga után, amikor 1914-ben Ádenben hőgutát kapott és meghalt. Báró Eötvös Lóránd 1900 elején, a Photo-Clubban mutatta be a Kordillerák „nagy érdekességű" vetített képeit. A hegyóriást két lánya társaságában mászta meg, és „e páratlanul vakmerő, előtte még nem taposott utakon" készültek azok a felvételek, amelyek „a magyar társadalom színe-javát" ámulatba ejtették. Azóta, hogy Rosti Pál - a magyar fényképezők közül elsőként - Közép- és Dél-Amerika földjére lépett, nem sok fotográfusunk fordult itt meg. Azon kevés kivételek közé tartozik Fusz Ferenc, aki Panama Coclé-tartományában, Semayer Vilibáld (1868-1928), aki Bolíviában (Oruro, Majorság, Vendéglő, Ezüstbánya) és Peruban (Titicaca-tó, Vasúti állomás), Grünbaum Gyula, aki Kolumbiában (Falu),Pietsch Hermina, aki pedig Brazíliában (Bot okúd férfi) fényképezett. A korábban oly tágnak tűnt világ a századfordulóra kicsire zsugorodott a közlekedés, a távközlés és a fényképészet ismereteket forradalmasító közreműködése révén. Jóformán nem akadt már ismeretlen vidék, fehér folt a világ térképén - kivált 269
