Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
azt követően, hogy 1896-1898 között Cholnoky Jenő Kínában, Stein Aurél (1862- 1943) Indiában és Kelet-Turkesztánban járt 1900-1901-ben, s panorámafelvételeit a Pamírról, meghökkentő, Ázsia sivatagjaiban eltemetett romvárosok maradványait, tárgyi emlékeit megörökítette [42] -, ahová az elkövetkező évtizedben magyar fényképező el ne jutott volna. Tibet és Nepál, a világ teteje, Új-Zéland, a Föld tőlünk legtávolabb eső zuga, vagy a zord, hófödte Alaszka arculata, népeinek élete tárult fel elődeink előtt, ha Fülep Jenó' (Család, Férfiak, Falusi bíró, Nao falu látképe, illetve Nepáli emberek), Nagy Miklós (Utazó kocsi), Sochán festőművész (Nochi Csiriahua, apacs) képeire néztek. [43] A művészfényképező célja tehát már nem a tanúságtétel, az élmény gyűjtés, hanem egy ország, város arculatának, jellegzetes hangulatának, az ott zajló élet pillanatnyi mozzanatainak egyéni kifejezése, mint arról elődei, Juhos Ernő, Bohus László, Tóth Béla író, Herczeg Ferenc barátja [44] törekedtek. Az előbbiek egész sorozat platinotípiát mutattak be az ezredéves kiállításon Norvégiáról, Olaszországról, a Kazán-szorosról, illetve a bretagne-i halászok életéről. A műkedvelők körében oly népszerűségnek örvendő pillanatfelvételeket külföldön még nehezebb volt elkészíteni, mint idehaza. Tóth Béla, amikor 1904-ben először járt Tuniszban, minden balsejtelem nélkül pattintotta fel gépe fedelét. Amint azonban az objektív réz- és acélalkatrészei elővillantak, olyan jelenet zajlott le, amilyet aligha látott bárki „a legutolsó Gellérthegyi boszorkánygyülés szétriasztása óta". A Szerecseny javasasszonyok rettenetes rikácsolással rebbentek szét a tuniszi vásárcsarnokban az „üveg-ágyú" láttán. [45] O császári és királyi fensége, József főherceg már több szerencsével járt A zsákmány című felvétele elkészítésekor „a Kairo és Nilusi vizek mentén tett utján", amelyről ő és Auguszta főhercegasszony több száz negatívval tért haza, amelyeket Pejtsik Károly és alkalmazottai dolgoztak ki. A nép- és földrajzi szempontból egyaránt értékes felvételek - amelyekből 75 darabot a MAOSZ 1908-ban rendezett kiállításán mutatott be - technikai és művészi kivitelezése a főhercegi párt egy csapásra a korszak kiváló amatőrjei közé emelte. [46] Jócskán elcsodálkoztak azonban, amikor a piramisokhoz vezető, kikövezett út mentén - mint előttük oly sokan - egy fából épült műterem tetején megpillantották a magyar nemzeti színű lobogót. A tulajdonos, J. Heijman (Heuman) - aki „magyarságát büszkén vallotta, és még hozzá a legjobb fényképeket csinálta", és korábban Strohmeyerrel együtt dolgozott -30 esztendő óta „fölvételeinél a legszebb és legsajátosabb háttereket" alkalmazta. 1894-ben az odalátogató Ferenc Ferdinand trónörököst is ő örökítette meg, igen furcsa módon - egyiptomi szarkofágban. Akkor is, azóta is rendre a „Chufu-, Chafra-, Menkara piramisok lábánál, a Sahara gyönyörű és mégis aggasztó távlata előtt vagy a Sphinx közelében" fényképezi az „ingadozó dromedárok" hátán ülő turistákat. [47] ASivatagon bérelt tevéket látni az arab hajtsárfiával, háttérben pedig a Szahara Atlasz - dr. Balogh Margit 1912-ben készült - képén is, de Algériában. Az ördög hídja, a Flummel szakadék bejáratán, Constantine mellett, egy viadukt neve, amelynek hátterében és alatta, a sziklára épült, egymáshoz tapadó házacskák sorakoznak. Eszak-Afrika partján, Órán mellett, az öböl előterében, erőd magaslik, 270
