Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
Az Afrikában utazgatok zöme a Földközi-tenger partján elterülő országokat kedvelte, legfőképpen Egyiptomot. Gróf Eszterházy Károly - a pozsony-megyei Szent-Ábrahámról - a történelmi nevezetességek, műemlékek (A ramsesi kolosszus, Abuszimbel; Karnak, Memtion kolosszus, Nyitott mecset Asszuánban, Isis temploma) mellett az ott élőkre is figyelmet fordított (A dromedárok, Sinai beduin). A fekete földrész belsejébe csak kevesen merészkedtek, fényképezni pedig éppenséggel alig néhányan, mint Esterházy Mihály - a nyolcvanas évek elején -, a mai Szudán területén elterülő birodalomban. [24] így érthető, hogy nemcsak a magyar, de az egyetemes kultür- és fotótörténet egyedülállóan értékes darabjai azok a felvételek, amelyeket Teleki Sámuel (1848-1916) és kísérője, Höhner Lajos, sorhajóhadnagy fényképezett 1886-1889 között Afrika szívében, a maszáj és kikuju törzsek földjén. Több hónapig tartó előkészület után, 1886. október végén találkoztak Zanzibár-szigetén. Céljuk az addig ismeretlen tavak vidékének feltérképezése, tudományos értékű leírása. „Pángániból Tavétába megyek - írta Teleki 1887. május 7-én közzétett levelében -, onnan igyekszem a Miiima Nyaro (Kilimandzsáró) fejére hágni, azután Machoko felé veszem az utam, és a Kikujukon keresztül [...] a Kerin (Kenya) északi felének. [...] Innét a Baringó tó felé megyek, honnét egy névtelen tó felé veszem az utamat, mely a 3-ik éjszaki szélességi fok alatt fekszik, s onnét a Zamburához [...], mely szintén ismeretlen hely. Itt elértem a célomat, s hogy merre jövök vissza [...] majd meglátom." Útjuk krónikája - amelyet Höhner publikált - merész kalandok szövevénye, üttalan dzsungelekben, nap mint nap megküzdve a vadállatokkal és a bennszülött törzsekkel, éghajlattal és betegséggel. Bámulatra méltó, hogy eközben még fotografálásra is maradt idejük. Ültetvényeket Zanzibár szigetén, annak kikötőjét a karaván átszállítására kibérelt vitorlás hajóval. Látjuk pihenőjüket Tavétában, raktárházat, őslakosokat-Marangu bennszülöttei és a fiatal mangi (fejedelem), Miráli szultán harci díszben, Táncoló dittók és moránok, Kikuju harcosok, Maszáj harcosok -, korábban ismeretlen tájak képét - A Meru hegy lábánál felfedezett krátertó, a Bálbál; Őserdő' a Kilimandzsárón, A Baringó-tó -, tábori jeleneteket, oroszlánvadászatot. Nem sokat bíbelődtek a beállítással, hanem kivárták, amíg a bennszülöttek az előre felállított készülék képterébe értek, akkor exponáltak. Jó néhány felvétel azonban így is igazi riporteri erényről tanúskodik, elkapott jeleneteivel, és a táj, a növényzet plasztikus szépségét még a róluk készült szürke reprodukciók is érzékeltetni tudják. Teleki szívbéli jó barátja, Rudolf trónörökös - a Földrajzi Társaság tiszteletben elnöke -, akit leveleiben rendszeresen tájékoztatott felfedező útja alakulásáról, maga is „kiváló előszeretettel" foglalkozott afrikai és ázsiai utazásai során fényképezéssel. Felvételeit bécsi fényképészek másolták és hozták forgalomba. [25] Telekiékhez hasonló érdemeket szerzett „észak-nyugoti Szibiriában" dr. Pápai Károly tanár, aki a nyolcvanas évek végén elsőként fotografálta - a vogulok, osztrákok, zűrjének, szamojédok közt járva - típusaikat és életmódjukat, ízelítőt adva az „északi Ural" tájaiból is. [26] A magyar közvélemény ez idő tájt - Bosznia és Hercegovina 1878-as közös „okkupációja" révén közvetlenül is érdekelt lévén - megkülönböztetett figyelemmel kísérte a Balkán vidékét. Szinay István miskolci fényképész és „mülapkiadó" 1883-265
