Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
pesti fotográfus, Schöfft Károly, aki 1873-tól Alexandriában, majd 1875-től Kairóban tevékenykedett. Az oázisok és pálmasorok képei, az egyiptomi népélet jeleneteinek megörökítése nemzetközi elismerést szerzett művészi tevékenységének. [7] A világ távoli tájaira induló utazónak - vállalkozása sikerre viteléhez -, épp úgy mint a háborúhoz, mindenekelőtt pénzre, aztán pénzre, s megintcsak pénzre kellett szert tenniök. Anyagi fedezet nélkül a legmerészebb tervek is megbuktak a valóság romantikát nélkülöző, könyörtelen erőpróbáján. Pénzt viszont csak jómódú magánosok, vagy ambiciózus terveket szövögető - az államkincstárral rendelkező - hivatalnokok tudtak előteremteni e célra. Kapóra jött tehát a hatvanas évek végén az az osztrák vállalkozás, amelyet a Monarchia irányítói - leendő piacok reményében - Kelet-Azsiába indítottak és amelybe - báró Eötvös József közbenjárására és javaslatára - Xántus János (1825-1894) is bekapcsolódhatott, „hogy a m. tudom, akadémia, de különösen a nemzeti muzeum számára irodalmi, természetrajzi s népismei gyűjteményeket szerezzen". [8] Az osztrákok két kereskedelmi hajót szereltek fel és indítottak útnak 1868 végén - PetZ tengernagy parancsnoksága alá helyezve őket - Délkelet-Ázsia sok lehetőséget ígérő országai felé. A hajók már kifutottak az adriai kikötőből, amikor az expedíció egyik tagjának váratlan visszalépése miatt alkalom kínálkozott arra, hogy a magyar néprajztudós osztrák kollégája helyébe lépjen. Egyedül kel hát útra, hogy Szingapúrban csatlakozzon hozzájuk. 1869. január 7-én száll partra Alexandriában, majd Kairó közbeiktatásával - ahol Néger hárem hölgyeket örökít meg -, e hó 17-én Adenből folytatja útját. „Tiz napig tartó folyamatos szélvész és vihar után, egy forró januári nap reggelén" érkezik meg a ceyloni partokhoz, „a gallei csúcshoz, mely igen kényelmes kis kikötő" benyomását keltette. Pár napig időzik Colombóban, majd postakocsira szállva, az ország belsejét keresi fel. A kocsi sok helyütt a tengerparton halad, s az útvonal mentén, csakhamar szakadatlan láncolatban, egymást követték a „singhálok" fehér kunyhói. Az egyik állomáson arra is alkalom kínálkozik, hogy egyiküket - egy Szingál nőt - lencsevégre kapja. Gampola kávéültetvényeinek tulajdonosa, vendégszerető házigazdája a gyűjtésre érkező magyar tudóst ebéddel várta. Értésére adta, hogy már eddig is sokmindent gyűjtetett számára, másnap pedig nagyszerű gyűjtést tervez az egész, 800 főből álló tamil munkássereg - köztük Tamilaja asszonyok - bevonásával. Xántus szeretett volna még néhány napig ott időzni, de félt, hogy „kifogy az időből, amiből nem sok volt rendelkezésemre". Gyorsan csomagolt hát. Az egész „ide s tova utazás" mindössze 18 napba tellett. [9] Február 15-én ismét „behajózik" s India érintésével - Hiyidu pómép, Hindu kígyóbűvölet - „márczius elején Singapoore-ba érkezve, az ottani osztrák konzul arról értesített, hogy az expeditio hetek vagy tán hónapok múlva fog megérkezni". [10] Valóban, hónapokon át hiába várt, heteken át egyebet sem tett, mint evett, ivott, kocsikázott. Az élet elviselhetetlenné vált, s így „elhatároztuk [...] elmegyünk Bangkokba, Sián fővárosába, ott várjuk be az expeditio megérkezését". 1869. április 18-án pontban délben érkeztek meg. „Tüstént partra szálltunk, s consulúnkhoz tartottunk. [...] Az ünnepélyes elfogadás a trónteremben május 5-re volt kitűzve. [...] A reggeli, az áldomás, a zene és ágyúzás után a király kamarása jelent meg s mély csendben angolul ezt mondta: Uraim, király - felsége trónján ül és várja a követséget!" Sián 262
