Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
xander von Humboldtnak küldte el, míg a harmadikat „megelőző szívességgel" mutatta bárkinek, aki Pesten, Magyar-utcai szállásán felkereste. [4] Rosti - akinek ismeretanyaga lenyűgöző, stílusa világos, olvasmányos, ma is élvezetes - az első külföldi, aki Közép- és Dél-Amerikában fényképeket készített. Képeinek azonban nemcsak ez ad értéket, hanem elsősorban nagyszerű kivitelezésük, megejtő szépségük, amely minden szónál hitelesebben bizonyítja a kollódiumos lemez bevezetésének köszönhető minőségi változást; az abból adódó tiszta, plasztikus rajzolatot; a sárga és a barna számtalan árnyalatából kialakuló, érzékletes, már-már megelevenedő képet. A magyar táj- és épületfotográfia e legkorábbi, egységes egészt alkotó gyűjteménye arról is tanúskodik, hogy a staffázs - a tájképen megjelenő emberi alak - alkalmazása csak később, a hatvanas évek során válik általánossá, noha a litográfia azt már korábban is példaadóan alkalmazta. A fénykép és a kőnyomat között mutatkozó, ábrázolásbeli különbséget jól érzékelteti Kiette Gusztávnak az Úti emlékezetek-hez - Rosti fényképei alapján - készített műlapjainak - „kőre nyomta Reiffenstein és Rösch Bécsben" - stílusában mutatkozó eltérése. A képzőművész előszeretettel népesíti be Rosti fényképeinek „kihalt" képterét staffázs-alakokkal, kellemessé igyekezvén tenni a korbeli olvasó számára szokatlan, merőben más hangulatot árasztó - többségükben 30 x 40 -es - fényképek rajzolt változatait. Rosti - aki életének fennmaradó, közel húsz esztendejében soha többé nem nyúlt a sötétkamrához - életművének értékét nemcsak minősége és keletkezésének időpontja növeli és teszi becsessé, de az a tény is, hogy fotótörténetünk annyi más, elpusztult, vagy elveszett értékével ellentétben, mind a mai napig gyönyörködhetünk benne. A vasút és a távíró gyorsütemű terjedése mind erőteljesebben tágította az utazó korábban oly szűkre szabott mozgásterét és lehetőségeit, elérhető közelségbe hozva sokak számára a távoli országokat és az ott zajló eseményeket. A távíró és a fényképezőgép a hírközlést is megváltoztatta. Egyfelől gyorsabbá, másfelől - a képek révén és alapján, noha nyomdai úton ekkor még nem sokszorosíthatták a fotográfiákat - hitelesebbé tette a helyszínek és események leírását, ábrázolását. Mivel a távoli vidékek, az ott lakók életmódjának, szokásainak hiteles tolmácsolását egyedül a fotográfia objektív ábrázolásmódja biztosította - de ilyen fényképekkel a lapokban nem találkozhatott az olvasó - érthetően nagy érdeklődést váltott ki 1866-ban Debrecenben az a vándorkiállítás, amelyet 414 darab képből (igaz, nem sajátjaiból) rendezett Louis Veltée, s amelyen a magyar közönség első ízben láthatta Róma és Velence műemlékeinek fotográfiáit. Az első termet elhagyva, a másodikban Egyiptom, India, Jáva, Kína, Spanyolország tájai és műemlékei fogadták a belépőt. Itt diapozitív képek alapján gyönyörködhetett abbéin is, amint a hajó kifut a tengerre, láthatta a zuávoknak (ezeknek a Franciaországot szolgáló afrikai katonáknak) táborát, koronás fők, nagyvilági dámák arcképét. [5] Azonnal nőtt a megbecsülése - ilyen képek és kiállítások láttán - azoknak a magyar fotográfusoknak, akik - mint a hatvanas években Pesten működő Letzter Lázár és Strohmeyer Á. - hosszabb ideig tartózkodtak az „ó- és újvilág fő- és székvárosaiban", nagyobb „műutakat" tettek Ázsiában és Afrikában, ahol Strohmeyert az egyiptomi alkirály, a khedive udvari fényképészévé is tette. [6] Vele versengett e cím elnyeréséért a hajdani, ugyancsak 261
