Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)

VII. Az objektív látásmódja

be helyezték el - mint a festményeken - aszimetrikusan az elő-, illetve a középtér legsötétebb, több tónusból álló foltjait, amelyeknek alakja mindig eltért a képmezőétől. Nem az objektív látásmódja érvényesült, hanem az övéké. A figyelmet - a folt koncentráló erejével - a főmotívumra irányították. A legerőteljesebben akkor érvényesült ez a hatás, midőn a folt szinte szigetként helyezkedett el a képmezőben, a vele ellentétes felület valósággal kilökte magából a motívumot, és a néző figyelmének előterébe tolta.

A víz- és hullámfelvételek, tengeri tájképek készítését korábban gróf Esterházy Mihály kezdeményezte, szinte kötelező iskolapéldát teremtve Nyílt tengereit című képével, amelynek előterében a hullámok a parti homokon fodrozódnak. A középtérben felcsapódó tarajukból vízcseppek szöknek felfelé. A háttérben, a látóhatáron gőzhajó halad, kéményéből fekete füstöt okádva, amely csak lassan oszlik el a tiszta levegőben.

Haranghy György, aki néhány esztendő alatt az évtized legsikeresebb, külföldön is elismert tájfényképezőjévé nőtte ki magát, a Budapesti Kamera-Klub 1909-es kiállításán - amelyet a Képzőművészeti-palota első emeleti különtermében nyitottak meg, a még nem nagy múltú egyesület első nvilvános rendezvényeként - 50 képe között bemutatta nemrég készült, csodás színvüágú, napsütéses, kékes ámvalatban tündöklő autokrom lemezre felvett téli tájképe it, amelvek kimagaslottak a mintegv másfél száz felvétel közül. Noha nem egy műkedvelő - így Balogh Rudolf, Petrik Albert - korábban már kísérletezett új típusú, a megszokottól eltérő megvilágítású téli tájképekkel, és Balogh Téli hangulata., Petrik Tél utolján, Az utolsó hó című képei kedvező fogadtatásban részesültek, Haranghy autokromjai modellt teremtettek. Balogh későbbi, Sigurd-lemezre készült, 1910-es képe (Halászbárkák a jégen), csakúgy mint Petriké (Napsütés a havon, Nyomok a behavazott úton) arról tanúskodnak, hogy a Kamera-Klub kiállításán látottak bennük is nyomot hagytak. [19]

Sajátos „munkamegosztás" alakult ki műkedvelők és hivatásosok között ezekben az években. Míg az utóbbiak főként az arcképfelvételeket szorgalmazták, a műkedvelők - a portréműfajt szinte elhanyagolva - tájfelvételekre specializálódtak. A legnagyobb változás - a korábbi évtizedekhez viszonvítva - a világítás megválasztását illetően állott be. Még alig egy évtizede is, néhány kivételtől eltekintve, a műkedvelők kerülték, most viszont keresték az ellenfényt, a szemből érkező megvilágítást, tájképek felvételekor. „Elcsépelt és ma már a tapasztalat által megdöntött szabály - írta a nagy sikert aratott és sokak által forgatott fényképészeti szakmunkák egyikében Szeghalmi Gyula -, hogy a fölvételnél a nap csak hátulról vagy oldalt süssön, a nappal szemben eszközölt felvételek [...] a leghatásosabbak." „Szüuettszerü és festői a táj, ha nap ellen fényképezünk" erősítette meg a másik szaktekintély, Dávid Lajos (Ludwig David, 1856-1930). Szavaik azonban csak szentesítették azt a fordulatot, amely a tájfényképezésben nálunk is bekövetkezett, a műkedvelő fotográfia vezető műfajává avatva azt. [20]

E fordulat másik jele a tájkép rajzolatának változásában figyelhető meg. Évtizedeken át esztétikai alapkövetelménynek számított, hogy a táj minden részletében éles legyen. A XX. század első évtizedében azonban ez a norma is megdőlt. „A kép ne akarjon hatni részleteivel , mert az alárendelt jelentőségű részletek hiánya a

247