Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
nő szimpátiával űzték" a színes fényképezést. A Nagyváradi Photo-Club második házi kiállításán, 1913-ban, Hanslián Ede és dr. Rosinger Artúr autokromjai jelentették a szenzációt. Az új, csökkentett érzékenységű lemezekkel bátran fényképeztek már erős napsütésben - amit a korábbiakkal nem tehettek -, mert ezek az árnyékos részletekben is természetes színárnyalatokkal szolgáltak. Bohus László világosi kúriáján külön hajlékot, műtermet emelt, amelyből számos „szebbnél-szebb felvétel" került ki s gyönyörködtette a budapesti Photo Club 1913-as házi kiállításának látogatóit. Wessely János (7-1937) kísérletező kedvét a MAOSZ „intim helyiségeiben" Kankovsky Ervin (1884-1945) és Szakái Géza (7-1959) társaságában rendezett kiállításán bemutatott négy, „a még kezdetleges Lumiére-féle autochrom-eljárással" készült színes képe bizonyította. Az autokrom-lemezek kiváló színtolmácsoló képességeit ma is élénk színeivel bizonyítja Mithay Antal Csendélete (amely 1914. július 22-én délután 2 órakor készült, 5 másodperces expozícióval árnyékban), valamint A Cibus ága Nagyszebennél, Fürdőhelyen, Cseresnyefa, Virágzó almafa című képei [48], Székely Aladár (1870-1940) Rippl-Rónai vásznáról fotografált felvétele, Morvay Ferenc gyümölcs- és virágcsendéletei, szobabelsői, falusi utca- és életképei. [49] A színes fényképezés küzdelem nélkül, szili te egy csapásra „nyomta el" a monokrom képet és uralta ezentúl vitathatatlanul a vetítéseket. Alig akadt fényképező, aki monokrom képpel nézői elé állni mert volna, és ha mégis, akkor „félig üres teremben" volt kénytelen megtartani estélyét. A fejlődés árát azonban a művészi fotográfiának súlyosan kellett megfizetnie. A technika tökéletesedett ugyan, a képek esztétikai minősége azonban romlott. „Ahol egy virágzó fa mutatkozik, lemezre kerül." Sok fényképező egy-egy alkalommal egész erdőre valót mutatott be belőlük, de zúgó taps jutalmazta mégis „művészetét". Minden kezdő legalább fél tucat naplementével rendelkezett, és untatta velük közönségét. A fényképező már nem válogatott - noha a lemezek ára mérsékletre intette -, az esztétikai igény csökkent, a szín minden szabályt feledtetett. Monokrom vagy polikrom? E kérdéssel minden fényképező szembenézett. Az addig egységes fotográfia két irányzatra szakadt, és évtizedek teltek el, amíg az ízlés és igény - egyre közelítve a kettőt egymáshoz - újra egy irányba fordította őket. [50] JEGYZETEK [1] John Herschel ugyan már 1840-ben előállított a fény „chemiai hatásával" színeket a fényérzékeny rétegen, Edmond Becquerel és Niépce de Saint-Victor is készített már 1848-ban, illetve 1851-ben - igaz, nem a mai értelemben vett - színes képeket, „csakhogy ezek hamar tönkrementek ugyanazon ágens befolyása által, amelynek előállításukat köszönhették". A remény, hogy „nemsokára a fényképészek minden tárgyat eredeti szinében lesznek képesek lefényképezni", újabb sugara csillant fel 1862-ben Niépce de Saint-Victor „sokat ígérő, ide vonatkozó fölfedezése" hallatán, amely „némi javítás után remélhetőleg igen jó szolgálatot teend a fényképészet terén". Poitevin, az angol Wharton 196
