Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
Az emulzióhoz kevert festőanyag érzékennyé tette a bróm-ezüstöt a sárga és zöld iránt, de a kék színhez képest - amelynek hatása így is túlnyomó volt - érzékenysége még mindig csekély maradt. Ezért a színértékeket a „fényérző" lemez egymagában nem tudta helyesen visszaadni, ehhez ún. kompenzáló, vagy sárga színszűrő is kellett. Ezt kerek foglalatban helyezték az objektív fényrekeszébe, de kiálló széllel is ellátták, és mint „fedőt", az objektív elé, vagy mögé tették, illetve viasszal odaragasztották, sőt némelykor a kazettába, a lemez elé rakták. „Ha a lencse mellett közvetlen egy egyszerű, tehát valamely szines lemezt alkalmazunk, a szineket ezáltal nem mint különállókat [...] rajzolja a gép a lemezre, de mint egy szinnek különféle árnyalatát az átmenetekben igen lágyan és harmonikusan." A színszűrők alkalmazása tehát mentesítette a fényképészt attól, hogy műterme üvegfalát, vagy tetejét színes üveggel fedje, modellje arcát esetleg színes rizsporral fesse. A később elterjedt kontraszt színszűrők - így az angol Wratten és Wainwright gyár készítményei, amelyeket dr. Rosinger Artúr is használt, csak úgy, mint színérzékeny lemezeit - egy bizonyos szín fokozottabb érvényesülését tették lehetővé. [7] A fényképezők többsége azonban - miközben az objektív kiválasztására gondosan ügyelt - a színszűrők minőségére kevésbé volt kényes, pedig a nem megfelelő üvegből készült, hibás felületű, vagy ragasztású színszűrő a legkitűnőbb objektív rajzát is tönkretette. A századforduló után már minden lemezgyár forgalmazott színérzékeny lemezeket - amelyek festésére „százakra menő" anilin-színezőanyagot használtak -, de a legkiválóbbnak a Perutz-cég Vogel-Obernetter-féle lemeze számított. Az ortokromatikus lemezek előhívása azonban kényesebb művelet volt, mint a közönségeseké. Elsősorban piro-gallus előhívót ajánlottak hozzájuk, és másolásukra az Autotyp Co. pigment-, illetve a Kurz-féle celloidin-papírt javasolták. [8] A színérzékeny lemezek kereslete jelentős mértékben akkor nőtt meg Magyarországon, amikor 1905-ben Riegler József Ede Első magyar fotóipari részvénytársasága is hozzákezdett gyártásukhoz. Adria diakróm, ultra-rapid emulzióval készült lemezeiknek a kék szín iránt tanúsított túlságos érzékenységét pikrin-savval tompították, így rájuk sárga színszűrő nélkül is helyes színárnyalatú képeket fotografálhattak. Színérzékenysége a zöld és sárga színeken át a narancssárgáig terjedt, és a legfinomabb szemcsézettel bírt. Arc és havas tájképek készítéséhez különösképpen ajánlották. Csökkentette a túlzott levegőperspektívát, kitűnően adta vissza a lombozatot és a felhőzetet. Az Adria ortokromatikus (mérsékelt érzékenységű) normális lemezek a látható színkép valamennyi színe iránt érzékeny, ún. pán-kromatikus lemezek voltak. Festmények reprodukálására, virágok és olyan színes tárgyak fotografálására használták őket, amelyeknél a vörös színhelyes visszaadását elsődleges célnak tekintették. Végül az Adria (pánkromatikus) eukrom lemez színérzékenysége ugyancsak „szabatos" volt, hosszú előhívás után is fátyolmentes maradt. 1909-ben Pillér Ferenc vette át a gyár vezetését, aki korszerűsítette és kibővítette, nagyobb és termelékenyebb mosó-, öntő- és vágógépekkel szerelte fel, s a gyártás színvonalát, a termékek minőségét emelte. Erit színérzékeny lemezeinek minősége a forgalomban lévő valamennyi külföldi lemezét túlszárnyalta. Színérzékenysége 183
