Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
mélyen a vörösbe „nyúlt7', a „Frauenhoffer-féle C és B vonalak [9] közé77, míg kék-érzékenységét arányosan tompították. A sárga-zöld iránt mutatott érzékenysége pedig olyan tökéletes volt, amilyent általában egyetlen létező gyártmánynál sem tapasztaltak felhasználói. Az Adria-lemezek finom szemcsézetét megőrizte, ráadásul bármely előhívóval plasztikus, fátyolmentes negatívot adott. [10] A pánkromatikus, vagy antifilter (szűrő nélkül használható) lemezek fényérzékenységére „a kék sugarak iránt annyira tompítva, viszont a sárga és zöld sugarak tekintetében annyira fokozva" volt, hogy sárga szűrő „elécsatolása" nélkül is a színek valódi értékének megfelelő képet készíthettek velük. Azoké, amelyeket Bing Gyula 1912-ben használt, a Lumiére-cég fehér-, illetve kék-címkés lemezeinek érzékenységét is háromszor felülmúlták. [11] JEGYZETEK [1] A dagerrotípia felfedezését követően, először Herschel (1840), majd Draper (1843) és Hunt (1843) tanulmányozták, miként hat a nap színképe a fényérzékeny rétegre. Valamennyien arra a következtetésre jutottak, hogy főként a kék és ibolyasugarak, illetve színek hatnak a jóddal, brómmal, klórral kezelt fényérzékeny rétegre, míg a vörös, sárga és a mélyzöld alig, vagy egyáltalán nem. Ok arra a megállapításra jutottak - amelyet a későbbi kutatások megerősítettek -, hogy ezek a fényérzékeny rétegek - a brómezüstzselatinig bezárólag - „színvakságban" szenvednek. Ez a hiányosság évtizedeken át megakadályozta a témák és tárgyak - arckép, reprodukció - ún. színhelyes reprodukálását. A megoldást a német Hermann Wilhelm Vogel (1854-1898) találta meg, aki alig 19 esztendős korában -1873-ban - felfedezte az optikai, vagy színérzékenyítést, új korszakot nyitva a fényképezés történetében. Két tényező - a szín minősége, illetve intenzitása - szabja meg az érzékeny felületre ható fény vegyi hatását a fotográfiában, amely korántsem egyező az optikai, fiziológiai hatással. Még a legtompább kék szín is nagyobb bomlást okoz, mint a legélénkebb vörös. Edmond Becquerel(1820-1891) - igazolva Vogel feltételezését -, a klorofillal végzett kísérletével 1874-ben bebizonyította, hogy csak az elnyelt sugarak okoznak bomlást a fényérzékeny rétegben. Ha tehát a lemez emulziójába olyan anyagokat keverünk - állította -, amely azokat a sugarakat is elnyeli, amelyeket az ezüst-bromid nem képes, a kép a legkülönbözőbb színárnyalatoknak megfelelő tónusskálával az eddiginél jóval hívebben tolmácsolható. Ezért az Angliában gyártott bróm-ezüst lemezeket - valamint azért, hogy az emulzión áthatoló, az üveghordozóról visszaverődő, aktinikus fény káros hatását kiküszöböljék, a fényudvar-képzó'dést megakadályozzák - sárgás-vörös, koraiin színezékkel kezelték. Valóban, ezeken a lemezeken - tájképek készítésekor - csak csekély fényudvar képződött. Vogel - vizsgálat alá véve a koraiint-megállapította, hogy az nemcsak elnyeli a sárga és zöld sugarakat, de érzékennyé is teszi irántuk a lemezt, csakúgy, mint az anilin színezék a brómezüst-kollódiumot a vörös iránt. Felfedezése nyilvánvalóvá tette, hogy az optikai érzékenyítők végre lehetővé teszik a tónusaiban helyes fénykép készítését, és megnyitotta az utat az angol J. Waterhouse (1842-1922), illetve az osztrák Josef Maria Eder (1855-1944) előtt, akik a zöldes-sárgára érzékeny eozin (1875), illetve a sárgára érzékeny eritrozin (1884) színezékek bevezetésével a bróm-ezüstzselatin szárazlemezeket végérvényesen „színérzővé" tették. Más színezékek - például a cianin, vagy a sáliéin a vörös és narancs, illetve a vörös és zöld fény iránt „érzékítették" 184
