Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
kivonatával - a színkép pirosa is jól „kijött", és rajta a „festményekről" készült fényképeken az eredeti kép „hatásos" színei egyenletes, szép árnyalatban, „híven visszaadva" tündököltek. Albert a sárga és a kék színen kívül minden mást olyan tökéletesen reprodukált, „a mily világosan azok az eredeti képen" látszottak. Az „úgy nevezett isochromatikus lapokról" sokat cikkeztek 1885-ben. Veress Ferenc - az örök kísérletező - is kipróbálta őket, s „alkalmazkodni is" tudott velük. Világossá vált számára, hogy nem létezik olyan színezék, amellyel a brómezüst-zselatin lemezre, egyenletes hatással, színt rögzíthetne. Ezért mindenféle „emulsio föstegetéssel" felhagyott, és ehelyett különféle színű festékkel színezett, kollódiummal behúzott üveglapot helyezett a „világítani való" érzékeny lemez elé, a színt attól téve függővé, hogy a felvétel tárgyán milyen volt a leginkább uralkodó szín. Ezzel már sikerrel próbálkozott 1873-ban, amikor a bécsi világkiállításra készült, 156 „erdélyrészi tájképét" fotografálta. A tárgylencse elé rendszerint zöld üveget [2] helyezett, hogy a fák zöld lombja mellett a „fehér tárgyak" (elsősorban az ég és a felhőzet) is egyenletesen árnyékolt legyen. [3] A színérzékeny lemezek felbecsülhetetlen szolgálatot tettek a fényképezőnek, ha tarka hímzést, virágbokrétát, bútort, vagy díszítményt, bronztárgyat, jelmezt, vagy arcképet, szép felhőzetet kívánt reprodukálni, s mivel bizonyos fajtái az átlagosnál jóval érzékenyebbek voltak, „igen gyors pillanatnyi felvételekre" is módot nyújtottak. [4] Bár az izo- és ortokromatikus lemezeket a nyolcvanas évek végén már sok helyütt árusították, a műkedvelők egy része - kivált az élenjárók - maga gondoskodott szükséglete kielégítéséről. Az otthon öntött fényérzékeny lemezek azonban a gyárban „fürösztötteknél" kevésbé tartósnak bizonyultak, s hatásuk - ha történetesen nem éppen cianinnal érzékenyítették vörösre - „azonnal a megszáradás után minden készen volt orthochromatikus lemezt" felülmúlt ugyan, de hosszabb raktározás után „totális fátyollal kedveskedtek" felhasználóiknak. Gothard Jenő ezért csakis a legjobb, Schleussner-féle ortokromatikus lemezt használt spektrum-felvételeihez, amely az ő „fekete szobájában" (laboratóriumában) 6-8 hónapig is változatlan jó minőségben elállt. [5] A bécsi Viktor Angerer öntötte viszont azokat az ortokromatikus lemezeket, amelyekre Kneuzel-Herdiczka Arnold („Jury Tag") az 1890-es műkedvelő kiállításon bemutatott, cs. kir. darabont-, arcier (íjász) -, lovas- és gyalog-testőr-felvételeit készítette. [6] Vajon mégis, mi lehetett az oka annak, hogy fotográfusaink a kilencvenes évek közepén is csak elvétve használtak felvételeikhez ortokromatikus lemezeket, holott ezek eltarthatóságának ideje növekedett, a közönséges lemezeknél alig valamivel több pénzbe kerültek, egyenletes minőségük a legkényesebb igényt is kielégítette? Aligha más, mint a „rideg konzervativizmus", amellyel műkedvelőink a megszokotthoz ragaszkodtak, de ami hosszú távon mégsem akadályozhatta meg az ortokromatikus lemezek széleskörű elterjedését. Még gyakorlott fotográfusok is azt a tévhitet vallották, hogy például virágfelvételnél, a túlexponált közönséges lemez is épp úgy megteszi, mint a színérzékeny. Az tévesztette meg őket, hogy a közönséges lemez sem mindenfajta sárga, zöld, vagy vörös színre maradt érzéketlen. Az okkersárga például erősen hatott rá, csak úgy, mint a kékeszöld, vagy a kármin vörös. 182
